Az USA-nak és Európa vezető országainak még kevesebb erkölcsi alapjuk marad, hogy a demokrácia és a szabadság globális védelmezőjének pózában tetszeleghessenek. (Kép: a Time címlapja, 1957.01.07.)

Bár győzelemnek indult, a líbiai példa óriási vereség a Nyugatnak. Éppen úgy, ahogy az az 1956-os magyar forradalommal történt: ráadásul látszólag ismét a világtörténelem eseményeinek véletlen egymásra torlódása alakítja szerencsétlen irányba a történéseket. Azonban 1956-hoz képest 2011-ben még inkább a Nyugaté a felelősség, amiért tehetetlensége és gyávasága miatt kudarcba fulladhat egy szabadságvágyó nép forradalma.

Párhuzamok 1956-tal

Mint Magyarországon 1956-ban, Líbiában is fiatalok keltek fel egy szintén zsarnoki rendszer ellen. És csakúgy, mint egykoron mi, magyarok, a líbiai fiatalok is többnyire kézifegyverekkel próbálnak meg harcolni a nehéztüzérség ellen. De nemcsak maga a helyzet, hanem az események menete is kísérteties hasonlóságot mutat. Először úgy tűnik, hogy sikerül a forradalmároknak felülkerekedniük, ám nagyon hamar kiderült, hogy – miként 1956-ban is ez volt a helyzet – külső segítség híján a szabadságharcosok mártírhalálra vannak ítélve.

Akkor a szuezi válság, most pedig a Japánt sújtó természeti katasztrófa az, ami eltereli a nemzetközi figyelmet a líbiai felkelésről. A földrengés és a cunami úgy kellett most Kadhafinak, mint egy falat kenyér.

A párhuzamok sora azonban bizonyos értelemben itt véget is ér, ugyanis a Nyugat reakciója most talán még szánalmasabb, mint 1956-ban volt.

"Míg korábban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyaránt azzal fenyegetőzött, hogy semmilyen eszközt nem zárnak ki a tüntetők épségének megvédéséhez, az előző hétre Amerika lényegében elhallgatott.

A francia vezetés viszont egyértelművé tette korábban ambivalens hozzáállását, kiállt a felkelők bengázi tanácsa mellett, és Nagy-Britanniával karöltve szorgalmazni kezdte a légtérzár felállítását Líbiában (hiszen Kadhafi legnyilvánvalóbb fölénye a légierőben mutatkozott meg). A légtérzár azonban nem pusztán elvi korlátozást, hanem a felszálló (kadhafista) repülők megsemmisítését is jelenti.

Az Arab Liga, sőt a líbiai ellenzék is tiltakozott a nyugati beavatkozás ellen. Felröppent a gondolat, hogy Líbia „Irakká” válhat. A líbiai és az összarab tiltakozás hatására, valamint az iraki emlékek felidézésétől megszeppenve Amerika visszalépett. A NATO főtitkára, Anders Fogh Rasmussen már március 4-én bejelentette, hogy a szervezetnek „nem áll szándékában beavatkozni”. A március 10-ei brüsszeli NATO-csúcson mindössze annyit sikerült elérni, hogy néhány hajót Líbia közelébe vezényeltek, és megerősítik a fegyverembargót.

Szombaton váratlan esemény történt: a Kairóban ülésező Arab Liga (ahol már az ellenzék képviseli Líbiát) kérte a légtérzár felállítását az ENSZ Biztonsági Tanácsától. Ez áttörést jelenthetett volna a nemzetközi szervezeteknek, a Rasmussen által hangoztatott egyik feltétel így teljesült. Március 14-én, hétfőn azonban nem sikerült az ENSZ Biztonsági Tanácsában előrelépést elérni: Oroszország, Amerika és Németország egyaránt kétségeinek adott hangot, diplomáciai források szerint pedig a szerdai tanácskozás végeredménye is erősen kérdéses.

A szombat este tartott G8-as csúcson ugyancsak szóba került Líbia és a beavatkozás sürgőssége, ám ennek ellenére nem történt érdemi változás az álláspontokban. A találkozó eredeti napirendjét a japán földrengés és cunami témája is borította."

A cunami elsodorhatja a líbiai felkelést (Iván András, Éger József/Index)

Elárult forradalom?

A Nyugat számára óriási győzelemnek tűnt, hogy Líbiában nem Oszama bin Laden mellett és nem a nyugati világ ellen összefogva, hanem éppen a nyugati szabadság- és demokráciaeszményt a zászlajukra tűzve ragadtak fegyvert a felkelők. Ugyanakkor már most látszik, óriási vereséget jelent, hogy a fejlett nyugati világ mégsem volt képes megragadni az alkalmat, hogy az arab világot felforgató forradalmi hullám fő szövetségeseként és valódi támogatójaként lépjen fel. Akárcsak 1956-ban, most is egy másik jelentős világpolitikai esemény fogja az önigazolást nyújtani a tehetetlenségre és a víziótlanságra. Ugyanis ne legyünk naivak, a japán földrengés éppen úgy csak egy remek ürügy a cselekvés hiányára, ahogyan a szuezi válság is az volt.

Ajánlott írásunk: Nesze neked, keleti szél!

A Nyugat tétlensége annál is inkább megdöbbentő, mert a mostani helyzet sokkal egyszerűbb, mint annak idején az 1956-os: most szó nincs arról, hogy egy amerikai vagy nyugat-európai katonai segítségnyújtás esetén egy, a Szovjetunióhoz hasonló szuperhatalommal húznának ujjat. Kadhafi mögött nem hogy egy Szovjetunióhoz mérhető hatalom nem áll, hanem még az Arab Liga is ellene sorakozott fel. Igaz, Kína és Oroszország ellenez bármilyen katonai lépést, ám ennek az ellenzésnek az intenzitása meg sem közelíti még a NATO-beavatkozással végződő koszovói események kapcsán kifejezésre juttatott keménykedésüket sem.

Nyugat: gyávább, mint valaha

Éppen ezért, bár számos párhuzam adódik, a líbiai forradalom kapcsán mutatott nyugati tehetetlenség kifejezetten szánalmas és érthetetlen impotenciáról tanúskodik, melyekhez képest az ’56-os forradalom cserbenhagyása „mindössze” hideg és gyáva kalkulációnak tűnik. Ha valóban megtörténne az, ami most valószínűnek látszik, ha Kadhafi tényleg felszámolja az ellenállást és leveri a forradalmat, az bizony csakis a Nyugat szégyene lesz. Ezzel pedig az Egyesült Államok és az Európai Unió vezető államai tovább erodálják amúgy is megtépázott tekintélyüket és hitelességüket, és még kevesebb erkölcsi alapjuk marad, hogy a demokrácia és a szabadság globális védelmezőjének pózában tetszeleghessenek.

Ha tetszett az írás, kövesd a Véleményvezért a Facebookon is!