A kínai gazdaság teljes ellentéte a magyarnak. Ott a lakosság nő, dolgozik és megtakarít, nálunk csökken, nem dolgozik és költ. Ott a kormány nem éli fel a megtakarításokat, nálunk nagyon is.

A tegnapi híradások arról számoltak be, hogy miközben az egész fejlett világ gazdasága szenved, Kína esetében lassulásról beszélünk, amiért az elmúlt negyedévben csak 9,6%-kal (évesített érték) növekedett a GDP-je. A kínai sztori azért is érdekes számunkra, mert kiválóan illusztrálja, hogy mi minden hiányzik nálunk ahhoz, hogy gyorsan növekedhessünk.

Az alapok

Köztudomású, hogy a kínai lakosság óriási megtakarításokat halmoz fel. Részben az előző évszázad éhínségeinek tapasztalatai, részben a gyakorlatilag teljesen hiányzó szociális háló miatt egyszerűen nincs más választása annak, aki (kis túlzással) nem akar öregkorára éhen halni, mint hogy takarékoskodjon és takarékoskodjon.

Ezzel párhuzamosan az elmúlt 30 évben folyamatosan növekedett az országban a munkavállalók száma. Bár az „egy gyerek”-politika negatív hatásai hamarosan érezhetőek lesznek, eddig a demográfia is a növekedést ösztönözte.

A fenti két tényező bármilyen országban kiváló alapot teremtene a növekedésre, és ez Kína esetében sincs másképp.

Forrás: Merrill Lynch, “U.S. Economics, January 2009” (Nagyításhoz kattints a képre!)

Mit csinál a kínai kormány?

Mindez azonban nem lett volna elég, ha a kínai kormány nem biztosítja három további feltétel megvalósulását – harminc éven át!

A legfontosabb ezek közül a béke. Bár nekünk ez esetleg triviálisnak tűnhet, az elmúlt évszázad kínai történelmének ismeretében ez korántsem az.

A második: a piaci folyamatok fokozatos szabadon engedése. Kína mindmáig nem klasszikus piacgazdaság, de az elmúlt három évtizedben a gazdaság egyre nagyobb részében cserélte le a központi tervezést és az állami vállalatokat a piac és a magántulajdon. Még mielőtt valaki félreértené: minden elemzés azt mutatja, hogy az utóbbiak tették és teszik dinamikussá az országot, és az előbbiek húzzák vissza.

A harmadik: a fejlődés soron következő lépcsőihez szükséges humán és fizikai infrastruktúra fejlesztésébe eszközölt befektetések biztosítása. Ez egyben azt is feltételezte, hogy a kínai kormány – persze, nem függetlenül diktatórikus jellegétől – ellen tudott állni a populáris nyomásnak, ami rendszerint az összes fejlődő vagy felzárkózó országot tönkreteszi: annak, hogy a kormányzat idejekorán ossza szét a megtermelt javakat.

A többi tényező – a külföldi beruházásoktól a know-how transzferen át a fegyverkezési programokig – csak apróságok a fentiekhez képest. Ez a fajta kormányzati konzisztencia rendkívülinek számít a világon, és csak kivételes legitimációjú és/vagy elnyomásban lévő országokban valósítható meg.

Ajánlott írásunk: Görögország - akik még nálunk is hülyébbek

Mi a tanulság számunkra?

Kína természetesen nem közvetlen példa Magyarországnak. Egyrészt sokkal szegényebb ország, másrészt sokkal nagyobb, hogy a szabadságjogok drámaian eltérő megvalósulását ne is említsük.

Arra azonban nagyon is alkalmas a kínai sikertörténet, hogy megvilágítsuk, milyen alapvető nehézséget is jelent hazánkat tartósan gyors növekedési pályára állítani.

Először is: a magyar népesség száma nem nő, hanem csökken, miközben az aktív népesség aránya egészen drámai. Másodszor: a magyar lakosság megtakarításai az ázsiai szinthez képest nyomasztóan alacsonyak. Mintha az elmúlt évek meredek eladósodása nem lett volna elég, a jelenlegi kormány éppen most nyúlt a magánnyugdíjpénztári megtakarításokhoz és kezdi folyó kiadásokra költeni. Harmadszor: a 2002-2006-os kormányzati ciklus megmutatta, milyen is az, amikor egy kormány esztelenül korán elkölti azt a kevés többletet, amit az ország megtermel. Végül, de nem utolsó sorban: az elmúlt húsz évből nem nagyon emlékszünk példára, amikor egy kormány tudatosan építkezett volna a humán infrastruktúra területén.

A növekedéshez szükséges feltételek közül nem túl sok mindent tudunk felmutatni – a béke kivételével...

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Véleményvezér Facebook-csoportjához!