Nem volt más lehetőségük? Egyszerűen az ország helyzete, az IMF és az EU rugalmatlansága miatt nem maradt más megoldás? (Fotó: Kovács Attila/Index)

Sokan állnak most meglepetten és kérdezik: hogyan juthattak idáig? Hogyan juthatott el a Fidesz odáig, hogy két hete eltávolítsa a magántulajdon védelmét az Alkotmánybíróság által explicit módon vizsgálható kérdések köréből? Hogyan gondolhatja a kormány, hogy a magánmegtakarítások államosítása nem főbenjáró bűn? Hogyan lehet, hogy van, aki képes védeni ezeket az intézkedéseket?

A régi nóta

Van persze a régi nóta, a Debreczeni József-fémjelezte magyarázat, miszerint a Fidesz mindig is ilyen volt, sőt, igazából ennél is sokkal rosszabbak, és csak várjunk egy kicsit, nemsokára még durvább lesz a helyzet. Mindez természetesen leöntve egy adag fasizmussal és a többi (jobb szó híján) balliberális félelemmel.

A Véleményvezér nemcsak azért nem ért ezzel egyet, mert rettentően érezné magát, ha az elmúlt nyolc évet nemcsak végig asszisztáló, de végig is lihegő, a függetlenség pózában tetszelgő szocialista és szabaddemokrata pártmunkásokkal kerülne egy oldalra. Azért sem gondoljuk, hogy a Debreczeni-típusú gondolatmenet helyes volna, mert szerintünk májusban sem a kormányfő, sem gazdasági minisztere nem gondolta volna, hogy mostanra ezt az utat fogják járni.

Már megint a forradalom elviselhetetlen könnyűsége

Ne felejtsük el, hogy a kormány első nyilatkozataiból az derült ki, hogy az IMF-szerződés meghosszabbításában gondolkodnak, ami pedig (többek között) nyilvánvalóan kizárta volna a magánnyugdíj-megtakarítások államosítását is. De még jóval az IMF-fel való szakítás után, szeptemberben is azért lobbizott a kormány Brüsszelben, hogy ezeket a befizetéseket elszámolhassa költségvetési bevételként. A kormány eredetileg egészen biztosan nem tervezte ezt az államosítást.

Ezek szerint nem volt más lehetőségük? Egyszerűen az ország helyzete, az IMF és az EU rugalmatlansága miatt nem maradt más megoldás? Természesen számos más megoldási lehetőség adódott volna, és természetesen egyik sem járt volna éhséglázadással vagy polgárháborúval (sokan elfelejtik, hogy 1990-ben sokkal, de sokkal rosszabb helyzetben volt a magyar gazdaság).

Az alternatívák azonban a kormánynak – pontosabban: a kormányfőnek – elfogadhatatlanok voltak. Mégpedig azért, mert a fokozatos és kínkeserves kilábalás gondolata szöges ellentétben áll a kétharmad adta történelmi lehetőség elvárásaival. Ez az, amit korábban a forradalom elviselhetetlen könnyűségének neveztünk. A miniszterelnök feltétlenül valami nagyot akar tenni, ehhez pedig mozgástér kell. Az ország gazdasági helyzete azonban csekély mozgásteret ad az államnak. Innen már csak egy lépés a gondolat, hogy akkor fel kellene tőkésíteni az államot – a polgárok megtakarításaiból.

Ehhez jön még a gazdasági miniszter, aki a sajtóhírek szerint képtelen a minisztériumát működtetni és ahelyett, hogy az apparátusa szakértelmét hasznosítaná, csak a saját és nagyon szűk tanácsadói köre által megálmodott ötleteket és elemzéseket osztja meg főnökével. Ez utóbbiak pedig vajmi kevesek a nagy problémák átlátásához.

Mindennek eredőjeként úgy dönt egészen vad dolgokról a kormányfő, hogy közben nem is sejtheti azok gazdasági következményeit.

Kényszerpálya vagy választás?

Bár lesz, aki szerint a fentiek akár kényszerpályaként is értelmezhetők, erről szó sincs. Valójában egyáltalán nem külső tényezők nyomása miatt jutott el idáig a Fidesz, hanem csakis saját maga miatt.

Azért, mert a kormányfőnek nem szent a magántulajdon, mert tűzön-vízen át ragaszkodik egy lojális, de alkalmatlan gazdasági miniszterhez és túlságosan rá hagyatkozik, de elsősorban azért, mert a Fidesz jelenleg egy, a kormányfő akaratának végrehajtására specializálódott gépezet.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Véleményvezér Facebook-csoportjához!