Képzeljük el, ahogyan Churchill kizárólag arról beszél, milyen jó lesz a megnyert háború után, majd a mikrofont átadja valamelyik miniszterének, hogy akkor szóljon ő néhány szót a vérről és a könnyekről. (Fotó: fidesz.hu)

A legutóbbi ígéretek szerint a mai napon kerülnek bejelentésre a márciusra átcsúszott februári átfogó gazdasági átalakítások. Ám meglepő módon nem a miniszterelnök, hanem két minisztere részletezi majd az intézkedéseket.

Miről beszél és miről nem?

Pontosítunk: nincs ebben semmi meglepő. Sokaknak feltűnt már, hogy Orbán Viktor sosem jelent be rossz híreket. Kínosan ügyel rá, hogy semmi olyanról ne beszéljen, ami a „zembereknek” fájhat, és amit ellenfelei fel tudnak használni ellene. A Véleményvezér szerint ez akkor megfelelő taktika, ha valaki elsősorban népszerű politikus akar lenni. Így azonban még senkiből nem lett nagy vezető.

Orbán Viktor szeret szónokolni, ezt mindenki jól láthatja. Szereti a fontos alkalmakat és a nagy ívű beszédeket, és amint azt már néhányszor elmondtuk, szerintünk egy kicsit túlzásba is viszi őket. Amit azonban feltűnően nem szeret: negatív intézkedésekről beszélni. Sem a Fidesz ellenzéki éveiből, sem a választási kampányból, sem az elmúlt kilenc hónapból nemigen tudunk felidézni olyan alkalmat, amikor Orbán Viktor egy népszerűtlen intézkedés szükségességéről vagy bevezetéséről beszélt volna. S mit tesz Isten, az általa januárban a Wall Street Journalban beharangozott, de nem konkretizált intézkedéseket ismét nem ő, hanem Matolcsy György és Navracsics Tibor fogják ismertetni.

Ha egy politikus hétről hétre, hónapról hónapra csak a saját népszerűségét és imázsát tartja a legfontosabbnak, akkor akár logikus lépésnek is nevezhetnénk ezt. De az a helyzet, hogy Orbán Viktor saját bevallása szerint sokkal többre vállalkozik, mintsem hogy megelégedjen ezzel a nagyon olcsó és államférfihoz nem igazán méltó politikai stratégiával.

Milyen vezető kell?

Ha nem is hiszünk a fülkeforradalomban, azzal egyetértünk, hogy a kétharmad óriási változtatásokra adna lehetőséget. Ennek a kormánynak valóban lehetősége van (vagyis egyre inkább csak volt), hogy szakítson az elmúlt húsz évet meghatározó politizálással, és Magyarországot egy üdvösebb pályára helyezze. Ehhez viszont többek között egy újfajta, a változtatásokat megszemélyesítő, államférfiúi kvalitásokkal rendelkező vezetőre is szükség van.

Egy ilyen sikeres vezetőnek azonban elsősorban nem népszerűnek, hanem hitelesnek és bátornak kell lennie. Aki a többség számára hitelesen tud beszélni nemcsak arról, hogy tíz-húsz év múlva egy milyen fantasztikus országban fogunk élni, de arról is, hogy min kell ehhez változtatni, és hogy ez kiknek és mennyire fog fájni. Képzeljük például el, ahogyan Winston Churchill kizárólag arról beszél, milyen jó lesz a megnyert háború után, majd a mikrofont átadja valamelyik miniszterének, hogy akkor szóljon ő néhány szót a vérről és a könnyekről…

És hát a Véleményvezér határozottan úgy emlékszik, 1998 és 2002 között Orbán Viktornak jóval kevésbé voltak averziói azzal kapcsolatban, hogy egy értelmes terv érdekében áldozatokat kérjen. (Gondoljunk csak az 1998-2000 közötti csendes nadrágszíj-meghúzásra.)

Mi lehet a baj?

Attól tartunk azonban, jelen esetben a hallgatás nem csupán Orbán Viktorról szól, és a miniszterelnök nem csak taktikai okokból nem adja nevét és arcát a mostani intézkedések bejelentéséhez. Mi van például, ha mostanra ő is belátta, hogy a Matolcsy-féle intézkedések nem állnak össze semmilyen újfajta gazdaságpolitikává, és nem jelentenek semmiféle szakítást a korábbi kormányokra jellemző fűnyírószerű, a hosszú távú szempontokat figyelmen kívül hagyó megszorításokkal? A választ nyilván nem tudjuk, de ma legalább egy fokkal okosabbak leszünk.

Mindenesetre biztató lenne, ha a gazdasági átalakítások bejelentésekor Orbán Viktor mégis odaállna saját miniszterei mellé, és ő is arcát adná az intézkedésekhez.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Véleményvezér Facebook-csoportjához!