Hajlandó-e végre egy hatalom fellépni a sajátjaival szemben is, nem mentegetni őket egy kis plágium, egy kis adócsalás, egy kis közbeszerzési (vagy földbérleti) ügyeskedés, egy kis ez meg az esetén? Különvélemény.

Új hétvégi rovatunkban a hét általunk legérdekesebbnek, legtanulságosabbnak, legprovokatívabbnak talált hozzászólása kapcsán kérjük meg annak szerzőjét, hogy fejtse ki bővebben állításait. Ezen a héten Szalai Ákos közgazdászt kérdezzük. Szalai az Aki Schmitt mellé áll, a kádárizmus mellé áll c. bejegyzésünkhöz írta a következő hozzászólást:

Szalai Ákos: (...) Nekem erről az ügyről épp az jut eszembe, hogy kiválóan mutatja, hogy miért nincs hitelezés, beruházás stb. Egy olyan országban, ahol a mi kutyánk kölykeinek védelme érdekében ilyen mértékben eltekintünk az erkölcsi és jogi elvárások kikényszerítésétől, miért várjuk, hogy ugyanezekre az etikai és jogi elvárásokra épülő üzleti, hitel-, beruházási szerződések jöjjenek létre?

Vannak szimbolikus ügyek és ez az. Csak számomra nem a kommunizmus miatt, hanem azért, mert egy sportolóról van szó. Fair Play-ről. Engem nagyon zavar, hogy ezt Magyarországon nagyon sokan úgy értelmezik, hogy az az elvárható, ha - különösen egy hazai meccsen - a bíró nekünk fúj. Rövid távon lehet fogyasztást, adósságcsökkentés, inflációcsökkenést, hitelezésbővülést, gazdasági növekedést csinálni. Hosszú távon azonban csak akkor, ha nem írjuk felül ezeket az elvárásokat.

Persze mondhatnánk, hogy ez máshol is így van, mások is felül szokták írni a politikai érdekeik szerint, vagy máshol is védik a hazai csapatokat (vállalkozásokat). De valószínűleg számomra örök hivatkozási alap marad a két évvel ezelőtti olimpia jégkorong-döntője. Kanada-USA - aki nem ismeri a helyzetet, az képzeljen el egy magyar-szerb focivébé-döntőt - oké, tudom, hogy nehéz... És a meccset rábíztak egy kanadai bíróra, aki közmegelégedésre levezette. Nem merült fel az, hogy a saját hazai csapatát (más kontextusban a hazai vállalkozásokat, a mi kutyánk kölykeit) a szabályok felülírásával, be nem tartásával kellene segítenie.

Az ügy számomra épp a fair play és a gazdasági (társadalmi) fejlődés közötti összefüggésekről szól.

VV: Hogyan értékeled a Schmitt-interjút és magát a tényt, hogy a köztársasági elnök következetesen letagadta a csalást és a lopást?

SzÁ: Én nem várom, hogy elismerje. Realista vagyok. Nagyon kevés doppingoló sportoló van, aki a pozitív doppingteszt után ne tagadna tovább. Nem emlékszem arra, hogy egy focista, miután feldobta magát a tizenhatoson belül, utólag elismerte volna a csalást. Így a húsvéthoz közeledve, ami a katolikus egyházban egyben a nagyböjti gyónások időszaka is, hadd emlékeztessek arra, a gyónás kapcsán sem várja el az egyház, hogy valaki kiálljon a nagy nyilvánosság elé és olyan bűnöket ismerjen be, amelyek alapvetően kezdik ki az erkölcsi integritását, amelyek elkövetőit komoly társadalmi (vagy jogi) szankciók fenyegetik. A gyónás nem nyilvános. Nem várja el a büntetőjog sem, hogy valaki önmagára terhelő vallomást tegyen. Ez ellentétes lenne az emberről alkotott reális képpel. De erről egy pszichológus valószínűleg nálam többet tudna mondani.

Szalai Ákos (1971) közgazdász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának és a Széchenyi István Szakkollégiumnak az oktatója. A II. János Pál Gazdaságetikai Intézet munkatársa. A Magyar Jog és Közgazdaságtan Társaság elnöke. A Közjó és Kapitalizmus Intézet 2009-es és 2010-es kapitalizmus-jelentésének, illetve a jelentéseket megalapozó elméleti kötetnek a szerkesztője.

VV: Schmitt nem azt mondta, hogy „na és”, nem a normák érvényességét kérdőjelezte meg, hanem elhazudta a normasértés, letagadta a csalás tényét – ez azért a kisebbik rossz, nem?

SzÁ: Norma és norma között azért van különbség. A gyorshajtást, a puskázást az érettségin, az egyetemen (hogy egy mostani, egyébként, stílusát leszámítva, szívemből szóló tumblr-posztot plagizáljak) azért nem tekintjük olyan súlyúnak, mintha valaki a számlákat nem fizeti ki, esetleg egyetemi végzettséget vásárol – vagy szerez csalással. Előbbi kör a „na és” tartománya: ezt nyilvánosan is elismeri, megvallja az ember. Sőt, néha büszke is rá, mert olyan kurucos. A második kör az, amit minden normális ember tagadni fog. És úgy tűnik, ebben egyetért Schmitt Pál és a társadalom: amit a fejére olvasnak, az ebbe a körbe tartozik.

Érdemes azonban kiemelni egy másik elemet is ennek kapcsán, ami viszont szerintem nagyon káros: a témavezető és a bírálók felelősségének emlegetése. Nem kellene Schmitt Pálnak magán kívül senkit megvédenie! Ha a diák nem szól arról, hogy egy az egyben vesz át ekkora szöveget az irodalomjegyzékben szereplő műből, akkor a témavezetőnek, az opponensnek bíznia kell a szerzőben. Ha viszont szerintünk a témavezetőnek ennyire sem szabad megbíznia a doktorjelöltben, a diákjában, akkor nemcsak, hogy egyetlen diplomát sem fognak kiadni Magyarországon, de egyben minden alapvetően bizalmon alapuló kapcsolatot ellehetetlenítünk – legyen az egy személyes kapcsolat, egy üzleti szerződés vagy egy hitel.

VV: A kormány korábban valamiféle mentalitásváltást tűzött ki célul, leszámolást a posztkommunizmussal, a mutyik világával. Mégis sokáig nyíltan védték Schmittet és kevésbé látványosan, de most is mögötte állnak. Akadályozza a saját céljuk elérését a saját magatartásuk?

SzÁ: Egy jobboldali beállítottságú büntetőbíró ismerősöm panaszkodott a Gyurcsány-korszakban, hogy neki komoly erkölcsi dilemmát okoz az elítéltek és a hozzátartozóik szemébe nézni, amikor az illetőt szerinte lényegesen kisebb bűnért szankcionálta, mint amit szerinte Magyarország regnáló miniszterelnöke elkövetett. Nem lesz könnyű dolga most sem – különösen, ha az azóta, szerintem helyesen, szigorodó büntetési tételeket is számításba vesszük.

Számomra a plágiumügy annak a szimbóluma, hogy hajlandó-e végre egy hatalom fellépni a sajátjaival szemben is, nem mentegetni őket egy kis plágium, egy kis sikkasztás, egy kis közbeszerzési (vagy földbérleti) ügyeskedés, egy kis adócsalás, egy kis ez meg az esetén. Az ügy főszereplője számomra nem Schmitt Pál, akitől nem várom, hogy hamut szórjon a fejére, hanem a mögötte álló párt, politikai erő: nekik kellene azt mondani, hogy elég volt, nem támogatunk valamit csak azért, mert a mienk. Ha „egy kicsit sárgább, egy kicsit savanyúbb”, akkor nem. Hasonlóan ahhoz, ahogyan majd’ az egész jobboldali értelmiség megtette – és most már nem csak azok, akik egyes szakkérdésekben, az alkotmányozástól az unortodox gazdaságpolitika sarlatánságaiig eddig is szót emeltek.

A kormányzati reakciók kapcsán még egy dilemma jut eszembe. Ugyan a mindenkori magyar kormányra is jellemző, de a mostanira különösen, hogy a dolgok megoldását abban látja, hogy minél több döntést a saját szerveihez vonjon: államosítson – visszavásároljon, visszalépésre ösztönözzön –, szabályozzon stb. (Az utóbbi hetek kedvence a számomra: „Triflát gyűjteni kizárólag a szervezeti és működési szabályzat szerint trifla gyűjtéssel foglalkozó szervezetek által tartott, a triflagyűjtésről szóló képzésen igazoltan részt vett és azon alkalmassági vizsgát teljesített kutyával (a továbbiakban: triflakereső kutya), a triflakereső kutyát alkalmazó felelősségére lehet.”) Ezt mindig azzal indokolják, hogy a „szabályozatlan magánérdek” „korlátlan érvényesülése” az adott területen ellentétes a közérdekkel. Csakhogy ennek kapcsán szeretik megkerülni a másik fontos kérdést: miből gondolják, hogy a kormányzat nevében eljárók a közérdeket, nem pedig a saját egyéni érdeküket fogják követni? Miért gondolják, hogy az általuk működtetett kormányzat jobban fog működni, mint az előző, amelyről ők is azt gondolják, hogy rosszul tette a dolgát?

Erre egy választ hallottam, például Orbán Viktortól a nyári tusványosi beszédben, vagy Navracsics Tibor a közszolgálat ethoszát a magánszféráétól élesen elkülönítő nyári nyilatkozatában: magasabb etikai színvonalon állnak a mai vezetők, mint az előzőek. Ha viszont tényleg ez az érv, akkor különösen fontos lenne, de persze egyben roppant veszélyes is, elismerni valamely vezető erkölcsi, jogi bűnét. Lényegesen kisebb veszteséggel ismerné ezt be egy olyan párt, amely az állami szabályozás lebontásán – ha tetszik: valóban az adminisztrációs terhek csökkentésén – ügyködne. Persze ők sem repesnének az örömtől.

A Véleményvezér legutóbbi írásai a Schmitt-ügyről:
Elindíthat-e egy lavinát a Schmitt-ügy?
A Schmitt-ügy mostanra Orbán Viktorról szól
Aki Schmitt mellé áll, a kádárizmus mellé áll

Ha tetszett, kövesd a Véleményvezért a Facebookon is!

Írásainkat Facebook-csoportunkban lehet kommentelni.
A blogon meghívott hozzászólóink kommentjei jelennek meg.