Véleményvezér

Hogyan alakult át a magyar politikai jobboldal a jövő elindítójából a nyugdíjasok nagy barátjává, a józan gazdaságpolitika bajnokából a külföldi és a hazai tőke (kivéve a baráti oligarchákat) ádáz ellenségévé?

Pontosan két évvel ezelőtt, 2010. május 29-én választotta az Országgyűlés miniszterelnökké Orbán Viktort és fogadta el a Fidesz-KDNP kormányprogramját. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének elmúlt két évét a Véleményvezér folyamatosan elemezte és kommentálta, a napi ügyek tárgyalása során azonban nem volt még alkalmunk arra, hogy megvizsgáljunk egy igen fontos kérdést: vajon hogyan és miért kerülhetett ilyen messzire a magyar jobboldal a tíz évvel ezelőtti ideáitól?

Ajánlott írásunk: Elszegényedés vagy hiperinfláció?

Profi bokszolóból kocsmai bunyós

Bár stílusjegyeiket tekintve számos hasonlóság kimutatható, a két Orbán-kormány által folytatott politika tartalmi elemei gyökeresen eltérnek egymástól. A '98-ban megalakult kormány fő törekvése a „magabíró ember", a polgár helyzetbe hozása, a felfelé mobil rétegek támogatása volt. A Fidesz lépéseit a külföldi és belföldi korlátok józan felmérése és az azok közötti okos lavírozás jellemezte. Általában akkor és azokkal voltak kemények, akikkel és amikor kellett – például, amikor a magyar határon feltartóztatták a Koszovóba igyekvő felfegyverzett orosz konvojt, vagy amikor a kormányzásuk első két évében csendes költségvetési megszorítást hajtottak végre. Kompromisszumokat is rendszerint bölcsen kötöttek: koalícióra léptek a torgyáni Kisgazdapárttal, hogy aztán szépen fokozatosan beolvasszák magukba. Természetesen az első Orbán-kormány is számtalan hibát követett el, ám az elmúlt 22 évből ez az időszak egyfajta aranykorként emelkedik ki.

Ezzel szemben a 2010-2012 közötti tevékenysége alapján kijelenthető, hogy a második Orbán-kormány elsősorban arra összpontosít, hogy az inakítvakat, és különösen az öregségi nyugdíjasokat a saját oldalán tartsa, amennyire csak lehet. Ennek érdekében pedig egy szűk rétegen kívül az aktívak többségére egyre inkább elviselhetetlennek tűnő terheket rak. Felfelé történő mobilitásról ma már szó nincs, leszakadásról annál inkább. Ha pedig konfliktuskezelését tekintve a '98-as polgári kormány egy megfontolt profi bokszolóhoz volt hasonlítható, akkor a 2010-es Nemzeti Együttműködés Kormánya egy lezüllött, kötözködő kocsmai bunyóshoz: mára külföldön és belföldön egyaránt szinte mindenkivel harcban áll, számolatlanul adja, de leginkább kapja a pofonokat.

Közös cél: a baloldal ellen

De hogyan alakult át a magyar politikai jobboldal a jövő elindítójából a nyugdíjasok nagy barátjává, a józan gazdaságpolitika helyett az unortodoxia, az adóztatás és az agyonszabályozás bajnokává, a külföldi és a hazai tőke (kivéve természetesen a baráti oligarchákat) ádáz ellenségévé, és vajon mikor vált hobbijává az öncélú konfliktusok generálása?

Ez a kudarc – mert kétségünk ne legyen afelől, hogy ez az átalakulás már önmagában is súlyos kudarc – is egy sikerben gyökerezik. A rendszerváltozás utáni magyar jobboldal legnagyobb problémáját a baloldal szervezettsége és összetartása jelentette. A jobboldalnak valami hasonlót kellett megalkotnia ahhoz, hogy a győzelemről egyáltalán álmodni lehessen. A rivális baloldalon a kohézió adott volt: a Kádár-rendszer iránti nosztalgia, az akkor kialakult hatalmi, kapcsolati és baráti szálak, illetve az előző rendszerrel kapcsolatos felelősségrevonás elkerülésének igénye mind-mind összefogta őket.

A jobboldal esetében bonyolultabb volt a képlet. Egy részük antikommunistaként tekintett magára, egy másik részük a szó szoros értelmében kisgazda volt, egy harmadik pedig magát elsősorban „nemzeti érzelműként" definiálta. Ezen csoportok között egyetlen igazi közös pontot lehetett találni: a kommunista utódpárt elutasítását.

Véleményvezérek a Véleményvezéren - Blogunkon újságírók, bloggerek, közgazdászok és más, közélettel foglalkozó szakértők fejtik ki véleményüket a hozzászólásokban.

Legyőzni az MSZP-t – és azután?

Ennek megfelelően a 2010-et megelőző időszak jobboldali közgondolkodásának középpontjában egy hatalmi cél állt: az MSZP legyőzése, majd annak biztosítása, hogy a kommunisták örökösei ne térhessenek vissza a hatalomba.

Az ellenzéki évek során számtalan elmélkedés, értekezés, programkísérlet született, melyek mind-mind megkapták a jobboldali címkét. Ez azonban legtöbbször csak annyit jelentett, hogy a szerzők ugyanazon hatalmi cél megvalósulását próbálták elősegíteni. Egy diktatúra után a diktatúra haszonélvezői elleni küzdelem kifejezetten érthető és támogatandó törekvés. Egy nyilvánvaló hátránya azonban mindenképpen akadt annak, hogy ez volt az egyetlen közös pont a hátországban: nem lehetett tudni semmit arról, hogy mi is történik majd, ha egyszer az MSZP legyőzettetik.

És láss csodát, a 2010-ben hivatalba lépő kormány intézkedései nagy meglepetést jelentettek a jobboldali szavazók többségének is. Arról ugyanis, ami végül az elmúlt két év során megvalósult, korábban szinte soha sehol nem volt szó. Pontosan ez magyarázza azt, hogy miért kell a kormánynak minden lépése indoklásában elmúltnyolcévezni és az ellenfél hulláját rugdosni. Ez ugyanis a kormány mandátumának legfontosabb legitimációs forrása.

Olvasd el ezt is: Felbőszítésben Magyarország világrekorder

Nem maradtak eszmék, elvek és célok

Így viszont 2012-ben a jobboldaliság már nem jelent többet, mint amit a kormány, pontosabban Orbán Viktor éppen jónak lát a kommunista fenevad (és szövetségese, a nemzetközi finánctőke) kivéreztetése érdekében. Ezen kívül nincs olyan cél vagy elv, amit saját szavazói számon kérhetnek Orbán Viktoron. Ami ő tesz, az kategorizálódik jobboldaliként a sajtóban és a hétköznapi beszélgetésekben. 2010 májusában az adóemelés alapú kiigazítás még a baloldaliság ismérve volt Magyarországon. Két hónappal később kiderült, hogy külföldi vállalatok adóját emelni már jobboldaliság. 2011 márciusában, a Széll Kálmán-terv bejelentésével megtudhattuk, hogy minden adóemelés összeegyeztethető a jobboldalisággal. Az Európai Unióval, esetleg az Oroszországgal vagy a Kínával kialakítandó viszony kérdésében ennél még látványosabb irányváltásokat láthattunk.

Mert úgy lett Orbán Viktor a magyar jobboldaliság lakmuszpapírja, hogy őt magát nehéz lenne politikai elvei kapcsán konzisztenciával vádolni. A miniszterelnököt éppen az tette ilyen sikeres politikussá a hosszú ideig kialakulatlan magyar politikai küzdőtéren, hogy a nézetei dinamikusan követték a meghatározó választói tömbök gondolkodásának változását. Az ő személyes sikere azonban egyben az önálló magyar jobboldaliság tetszhalálát is jelenti.

Ha tetszett, kövesd a Véleményvezért a Facebookon is!

Írásainkat Facebook-csoportunkban lehet kommentelni.
A blogon meghívott hozzászólóink kommentjei jelennek meg.