Minél jobb a megítélése a kormány menedzsmentképességének, tőkepiaci elfogadottságának és geopolitikai súlyának, annál kedvezőbb tapasztalatokra számíthatunk az állami tulajdonszerzés után. 

Hétvégi rovatunkban a hét általunk legérdekesebbnek, legtanulságosabbnak, legprovokatívabbnak talált hozzászólása után kérjük meg annak szerzőjét, hogy fejtse ki bővebben állításait. Ezúttal Varró László közgazdásznak tettük fel kérdéseinket, aki Nonprofit rezsi: félázsiai népnek félázsiai megoldások és Így menekülhetsz meg a Fidesz-kormánytól: látszódj magyarnak! c. írásainkhoz szólt hozzá:

Véleményvezér: Ismersz-e külföldi példákat nonprofit közszolgáltatási rendszerekre? Hogyan működnek ezek?

Varró László: Nem lett precízen definiálva, hogy mit is értünk nonprofit működés alatt, de a jelenség korántsem ismeretlen. Nagyon gyakoriak az olyan állami beavatkozások, amelyek azt eredményezik, hogy az energiát fogyasztók a valós közgazdasági költségeknél kevesebbet fizessenek. A valós közgazdasági költségeknek természetesen része a lekötött tőke megtérülése: az energetika tőkeintenzitása miatt ez a költségek jelentős részét, az atomenergia esetében több mint a felét teszi ki. Még egy számvitelileg nyereséges vállalat esetében is könnyen előfordulhat, hogy a tevékenység közgazdaságilag veszteséges, ha a nyereség nem éri el azt a szintet, ami mellett a tőkepiac hajlandó lenne új beruházásokat finanszírozni. Ez a helyzet például Magyarországon a Paksi Atomerőmű esetében, amely nem nonprofit cég, mégis közgazdaságilag veszteséges: az államnak fizetett osztalék mintegy egyharmada annak, mint a felépitése idején felvett államkölcsönök kamata. Az olcsó paksi áram csak azért tűnik olcsónak, mert lekötött tőke költségét az adófizetőként és nem energiafogyasztóként fizetjük. Az állami beavatkozás az esetek túlnyomó részében nem közvetlen költségvetési támogatást jelent, hanem a „nonprofit" működés valamilyen formáját: az állam vagy jogalkotói eszközökkel, vagy állami energiacégek esetén tulajdonosi döntéssel arra kényszeriti az energiaszektort, hogy a teljes, a tőke megtérülését lehetővé tevő árnál alacsonyabbat alkalmazzon.

A World Energy Outlook számítása szerint az ilyen állami beavatkozások értéke, vagyis amennyivel a fogyasztók kevesebbet fizettek a közgazdasági költségeknél, több mint 400 milliárd dollár globálisan. A három legnagyobb beavatkozó Irán, Szaúd-Arábia és Oroszország, GDP-arányosan kiemelkedik még Türkmenisztán. Nyugati demokrácia nincs az első húsz között. A mesterségesen alacsony árat eredményező állami beavatkozás egyértelműen káros, torz energiafogyasztási szerkezetet és rossz energiahatékonyságot eredményez. Ezen beavatkozások megszüntetésével a világ szén-dioxid kibocsátása mintegy 2,6 milliárd tonnával lenne alacsonyabb, ami csaknem háromszorosa az EU-klímapolitika 20%-os csökkentési vállalásának. Az sem igaz, hogy a nyomott energiaár szociálpolitikai szempontból nélkülözhetetlen: globálisan az energetikai támogatások átlag 8% jut el az adott társadalom legszegényebb ötödéhez. Ez Magyarországon is látható: a legszegényebb egymillió magyar (akik között a kisgyerekek ijesztően magas hányada van) kevesebb, mint fele lakik gázfűtéses lakásban, ők fával és mezőgazdasági hulladékkal tüzelnek.

VV: Nemzetközi tapasztalatok szerint az állami tulajdonszerzés milyen mértékben tudja segíteni a stratégiai célok elérését?

VL: Állami tulajdonú energetikai vállalatok között a legjobbak és a legrosszabbak is megtalálhatóak. Tipikusan elég jól leképezik az adott kormányzat színvonalát és értékrendjét. A norvég Statoil professzionális, nem korrupt és a környezetvédelem iránt elkötelezett. Másik oldalról a venezuelai PVDSA is jó tükrözi a Chavez-rezsim jellegzetességeit. Számos tényező befolyásolja, hogy az állami tulajdonlás milyen eredményekkel fog járni.

A legfontosabb az, hogy az adott kormány rendelkezik-e olyan menedzsmentképességgel, hogy a műszakilag és pénzügyileg is komplex energetikai tevékenységet megfelelően irányítsa. Az aranyszabály az, hogy az állami energetikai céget vállalatként, értékmaximalizáló módon kell működtetni, különválasztva a kormány politikai céljaitól, amit jogi és szabályozási eszközökkel kell elérni. A Statoil vagy a holland Gasunie működésében és menedzsmentkultúrájában nem megkülönböztethető egy magánvállalattól. A holland kormány energiapolitikai célkitűzéseit a szabályozás módosításával éri el, nem pedig az állami vállalat veszteséges projektekre kényszerítésével.

Lényeges szempont az állam hitelbesorolása és finanszírozási képessége. A német állam fejlesztési bankján keresztül közvetlenül is szerepet vállal a tengeri szélfarmok építésében. Német elemzők ezzel kapcsolatban kiemelik, hogy Németország mint az eurózóna legstabilabb országa rendkívül alacsony kamattal tud finanszírozást bevonni, ami a tőkeintenzív, tengeri fejlesztésekben komoly előny.

Végül, de nem utolsósorban gyakori érv az, hogy egy megfelelő geopolitikai súlyú ország állami vállalata olyan megállapodásokat is el tud érni a gyakran szintén állami tulajdonú exportőröknél, amit egy magánvállalat nem. Például a Türkmenisztán – Kína csővezeték kapcsán lehetett erről olvasni, amely Hu Csin-tao látogatása után kezdett szélsebesen épülni. Érdekes módon azonban az ezen érkező gáz nem olcsóbb Kína számára, mint a nyugati magánvállalatok által Ausztráliából szállított.

Minél jobb megítélése van tehát az adott kormány menedzsmentképességének, tőkepiaci elfogadottságának és geopolitikai súlyának, annál kedvezőbb tapasztalatokra számíthatunk az állami tulajdonszerzés után.

VV: Milyen hosszú távú következményei lehetnek, ha egy állami energiacég tartósan nonprofit tevékenységet folytat?

VL: Az energiaárakba intenzíven beavatkozó országok tapasztalata két nagy csoportba osztható. A jelentős olajbevétellel rendelkezők, például Szaúd-Arábia vagy Venezuela az olajbevételekből keresztfinanszírozzák a hazai villamosenergia- és gázellátást. Ekkor az államnak kevesebb exportbevétele lesz, de ha a maradék is elegendő, akkor a rendszer működhet, Katarban például jól működő, professzionálisan menedzselt áramszolgáltatás van, katari állampolgároknak ingyen. Ez a modell Magyarország számára sajnos legutóbb a XV. században lett volna releváns a felvidéki aranybányák révén. A másik csoport, az olajbevételekkel nem rendelkezők, például India, Egyiptom vagy Ukrajna tapasztalata az, hogy a nyomott árú energiaszolgáltatás, a többnyire állami tulajdonú szolgáltatók veszteségének finanszírozása folyamatos teher a költségvetésen. Ez tipikusan alulberuházáshoz, a műszaki színvonal leromlásához és ellátásbiztonsági zavarokhoz vezet.

A legutóbbi különvélemények a Véleményvezéren:
Holtzer Péter: Egységes Európa közös nyugdíjrendszer nélkül?
Szalai Ákos: Rá lehet kényszeríteni az embereket a szavazásra, de arra nem, hogy azt tájékozottan tegyék

Brückner Gergely: Eddig bírták a bankok, de a prés erősödik
Uj Péter: A magyar baloldal világklasszis a tökölésben
Rényi Pál Dániel: Orbán mehet, az oligarchák maradnak?
Kiss Ádám: Csúcstechnikájú Gripen és muzeális Csepel teherautó
Varró László: Felbőszítésben Magyarország világrekorder
Martin József Péter: Az EU-nak nincs alternatívája
Vári György: Kijár Áder Jánosnak, hogy kapjon egy esélyt
Baksa Roland: A telefonadónál inkább a felkészületlenség dominálhat
Madár István: A gazdaságpolitikában nemigen van jelen a tudatosság elve
Szalai Ákos: A plágiumügy főszereplője nem Schmitt
Lánczi Tamás: Az LMP az SZDSZ bunkósbotját suhogtatja

Ha tetszett, kövesd a Véleményvezért a Facebookon is!

Írásainkat Facebook-csoportunkban lehet kommentelni.
A blogon meghívott hozzászólóink kommentjei jelennek meg.