Az infláció igazából olyan, mint egy fogyasztási adó, csak nehezebben vehető észre: az áremelkedés nem köthető egyetlen intézkedéshez sem és egyenletesen osztja el a terheket. (Fotó: Nagy Attila/origo)

A Monetáris Tanács tegnapi kamatcsökkentési döntéséből úgy tűnik, hogy a kormány továbbra is komolyan veszi a magyar gazdaság zátonyra futtatásának projektjét. Persze minden bizonnyal nem ez a kifejezett céljuk, és valójában csak a már megszokott, tudatlanságba oltott voluntarizmusról van szó, a lényeg szempontjából azonban mindegy: így is, úgy is nagyon rosszul járunk majd ezzel.

Ajánlott írásunk: Miért csak Németország mentheti meg az eurót?

Szemben a törvénnyel

Először is érdemes kimondani azt, ami meglehetősen nyilvánvaló: a Monetáris Tanács tegnapi döntése valószínűleg a szakmai stáb véleményével és a Nemzeti Bank törvényben meghatározott kötelezettségével szemben, a kormány által kinevezett ún. külső tagok szavazatai által biztosítva történt. Amikor tehát most a Monetáris Tanács döntéséről beszélünk, akkor azt nyugodt szívvel köthetjük össze a kormány szándékával.

A 25 bázispontos kamatcsökkentés önmagában nem jelentős, még akkor sem, ha a néhány héttel ezelőtti csökkentéssel együtt nézzük is. Ami azonban igenis fontos, az a két döntés megszületésének körülményei és az azokból kiolvasható üzenet. Már az első kamatcsökkentés esetében is igaz volt az, hogy számos tényező mutatott arra, hogy jövőre a megcélzottnál magasabb infláció van kialakulóban. A mai döntéssel egy napon pedig az MNB publikálta is a jövő évi inflációs előrejelzését, melyben annak várható értékét 3,5%-ról 5%-ra módosította.

Mint tudjuk, a Nemzeti Bank mandátuma az, hogy az árstabilitást, jelen esetben a megcélzott inflációs szintet biztosítsa. Ez ebben a helyzetben, vagyis a várható infláció drámai megugrása esetén egyértelműen legalább a kamatszint változatlanul hagyását indokolta volna. Az a tény, hogy mégis csökkentésre került sor, mutatja, hogy a Monetáris Tanácsot, pontosabban a többséggel szavazó tagjait a törvényben meghatározott kötelezettséggel szemben elsősorban nem az árstabilitás fenntartása vezérelte a döntés meghozatalakor.

Véleményvezérek a Véleményvezéren - Blogunkon újságírók, bloggerek, közgazdászok és más, közélettel foglalkozó szakértők fejtik ki véleményüket a hozzászólásokban.

Az infláció a cél

De miért akarhatja valaki a kamatokat csökkenteni egy ilyen helyzetben? Az egyik olvasat, hogy abban reménykednek, az alacsonyabb kamatok majd beindítják a hitelezést. Egyelőre azonban a kamatszintnél sokkal nyomósabb és a kamatdöntés által egyáltalán nem befolyásolt tényezők azok, melyek a hitelezés szintjét a jelenlegi mélyponton tartják. Olyan tényezők, mint például a rendkívül alacsony növekedés és az ahhoz kapcsolódó nyomott növekedési várakozások, vagy éppen az elmúlt két évben kialakult szabályozási anarchia és az így kreált óriási bizonytalanság. Ezekre a kamatszinttel nem lehet hatni.

Ennél valószínűbb, hogy a kamatcsökkentés mögött inkább az infláció szándékos felpörgetésének terve húzódik meg. Ez lehetővé tenné a korábbinál gyorsabb forintadósság-törlesztés megvalósítását anélkül, hogy azt a választók a kormány politikájának tudnák be. Az áremelkedés ugyanis nem igazán köthető egyetlen látványos kormányzati intézkedéshez sem, miközben meglehetősen egyenletesen osztja el a terheket. Igazából olyan, mint egy fogyasztási adó, csak sokkal nehezebben vehető észre. A kormány tehát valószínűleg magasabb inflációt szeretne látni és ebben valóban segíthetnek a kamatcsökkentések.

Olvasd el ezt is: Ez az MSZP semmilyen szövetség részeként nem támogatható

Nem lenne szabad piszkálgatni

Megítélésünk szerint azonbanmár megint a tűzzel játszik a kormány az infláció felfelé piszkálgatásával.

A Magyarországot jelenleg jellemző rendkívül alacsony potenciális növekedési szint, illetve a világgazdaságban meglévő magas kínálatisokk-potenciál (olajár, élelmiszerár) mellett a magas hazai infláció könnyen ún. stagflációs környezethez vezethet, azaz az alacsony növekedés és a magas infláció kombinációjához. Ez pedig azért az egyik legnehezebben legyűrhető gazdaságpolitikai fenevad, mert az egyik probléma megoldása rendszerint a másik mélyítését igényli.

Az időleges gazdasági stabilitás megszerzéséért a kormány már megölte nemcsak a rövid távú, de a közép távú növekedést is. Most pedig azzal fenyeget, hogy ezt a stabilitást úgy dobja ki az ablakon, hogy közben tartósan leszakadási szinten állandósítaná a növekedést.