A nyugati civilizációban, ahova eredetileg tartoznánk, az öltözködés kérdése nem csupán a divat és a kényelem függvénye. A megjelenésnek ugyanis társadalmi jelentése van.

Hamar felkapta az internetes sajtó a Blikk tegnapi hírét (Semmi szexi! Új ruhaszabályok a tárcáknál), mely a minisztériumok öltözködési elvárásaival ismertette meg olvasóit. A Blikk cikkének indítása – „Tényleg ilyen intézkedésektől dolgoznak majd jobban?” – egy bulvárlaptól elvárható módon már az elejétől a tipikusnak tekintett magyar közérzületnek megfelelően tálalja a hírt: ellenszenvvel és értetlenkedve.

Mi a baj az új szabályokkal?

Jól ismerjük az öltözködési szabályokkal kapcsolatos szokásos ellenérveket. Egyrészt nincs szükség rájuk, úgyis mindenki tudja, mit illik. Másrészt feleslegesen korlátozza vagy sérti a személyes kényelmi és ízlésszempontokat. Harmadrészt a vezetőség zsarnokoskodásán kívül semmi értelmük vagy céljuk. Legyen szó egy nagyvállalat által előírt formaruháról vagy akár az iskolai uniformisok kérdéséről: sokan rögtön az egyéniség szándékos háttérbe szorításának beteges vágyára, valamiféle elnyomásra vagy diktatúrára asszociálnak.

Az okok is sejthetőek. A szocializmus a hagyományos társadalmat és annak viszonyait, hierarchiáját, tekintélyeit eltörölni igyekezett, ezért aztán az öltözködésben többnyire a teljes differenciálatlanság hívei voltak – és ezt érvényesítették is a kínálati oldalon. Különösen igaz volt ez Magyarországra és az ebből a szempontból igen plebejus Kádár-rendszerre. Mindez logikusan vezetett a kényelmes, ámde igénytelen viseletek túlsúlya, majd közízléssé válása felé: nálunk a divat is azt jelentette, hogy egy korosztályon belül szinte mindenki ugyanazt a „divatos” dolgot hordta.

A hiányzó szempont

Azonban a nyugati civilizációban, ahova eredetileg tartoznánk, az öltözködés kérdése egy bonyolultabb dolog: nem csupán a divat és a kényelem függvénye. A megjelenésnek – a ruházatnak, a frizurának, a kiegészítőknek, a testékszereknek stb. – társadalmi jelentése van, megkülönböztet. Egy dolgozó pedig munka közben megjelenésével is a munkahelyét képviseli, ezért a munkaadó sok esetben el is várja, hogy ez a megjelenés milyen üzeneteket küldjön, és milyeneket ne. Mindez hatványozottan igaz kell, hogy legyen a közigazgatásra, hiszen ott a beosztott nem csak egy céget, hanem magát a magyar államot képviseli, és a közt szolgálja.

Nem véletlen ugyanakkor, hogy miközben nemzetközi cégeknél vagy csak rendszeres külföldi kapcsolatokkal rendelkező vállalatoknál van öltözködési elvárás, sőt nem egyszer előírás is, tisztán hazai érdekeltségűeknél jellemzően még nincs.

Hogyan tovább?

Hiba volna azonban bárkit is ostorozni az öltözködéssel kapcsolatos nézetei miatt. Az európai közéleti kultúrától való fél évszázados elszigetelődést ugyanis nem lehet pár év alatt magunk mögött hagyni, az öltözködési normák társadalmi jelentését újratanulni.

A magyar politikai osztálynak például a rendszerváltozás után (nagyon kevés kivételtől eltekintve) bő egy évtizedre volt szüksége ahhoz, hogy elkezdjen nagyjából normálisan öltözködni. Ráadásul ők azok, akik a kamerák előtt szerepelnek, akiknek több pénze van, akikre külön figyelnek. Ennek ellenére jól emlékszünk még a színes vagy műanyag zakókra, a borzasztó nyakkendőkre, a túl rövid vagy túl hosszú nadrágokra, vagy éppen Torgyán József legendás fehér öltönyére. De ha a mai parlamentben körülnézünk, bőven találunk még mindig hasonló példákat.

Első lépésként azonban abba lehetne végre hagyni a tisztességes viseletet kívánókon való gúnyolódást. Nem, nem maradi, nem sótlan, és persze nem prűd az, aki elvárja, hogy egy beosztott ne legyen mélyen dekoltált, vagy hogy ne legyen a köldökéig kigombolva az inge. Elsőre paradoxnak tűnhet, de persze nagyon is érthető, hogy a szocializmus „kultúrájából” kimaradt fiatalabb korosztályok mintha jobban elfogadnák az öltözködési normák jelentőségét. Még tíz év, és talán a Blikk is az ellenkezőjén fog majd gúnyolódni.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Véleményvezér Facebook-csoportjához!