A jó vezető csak olyan csatába bocsátkozik, amit reálisan meg is tud nyerni. Tarlós István azon kevés magyar politikus egyikének tűnik, aki ezt megértette. (Fotó: tarlosistvan.hu)

Tarlós István egyre inkább azt demonstrálja, hogy ő valóban egy olyan vezető, aki tudja, mit akar. Ez pedig a magyar politikai életben nem kis dolog.

Egy kis határozottság

Miközben Tarlós István külföldön tartózkodott, egyik helyettese, Szentes Tamás főpolgármester-helyettes a fővárosi kórházak vezetőivel elkezdte egyenként tudatni, hogy fel vannak mentve. Tarlós ezen folyamat megkezdése után rövid idővel nyilvánosan és igen látványosan leállította a felmentéseket. A sajtóban különféle találgatások jelentek meg arról, hogy Szentes Tamás vajon kivel egyeztetett, mielőtt hozzáfogott az elbocsátásokhoz. Egyes spekulációk szerint még Tarlós is tudott az akcióról, és helyettese valójában csak egy neki állított csapdába sétált bele.

Fogalmunk sincs, hogy mindebből mi igaz és mi nem, de tulajdonképpen mindegy is. A lényeg ugyanis az, hogy Tarlós vagy megragadta a kínálkozó lehetőséget, vagy alkalmat teremtett arra, hogy mindenki számára nagyon világossá tegye álláspontját a budapesti egészségügy menedzsment koncepciójának ügyében: a főpolgármester nem akar az egészségüggyel foglalkozni, nem gondolja azt, hogy ez önkormányzati feladat volna.

Kapcsolódó írásunk: Tarlós István, és amit ő tud

Két koncepció

Ebben a kérdésben korábban két ellentétes koncepció versengett. Az a megközelítés, mely alulmaradni látszik, és melyet a sajtóban elsősorban Pesti Imre, azóta lemondott főpolgármester-helyettes nevével hoztak összefüggésbe, Budapesten egyfajta menedzsment-központba kívánta volna koncentrálni a kórházak vezetését. Hasonló módon, ahogyan egyébként a tömegközlekedés és az egyéb nagy városi ellátó szervek esetében teszi a főváros. Jó, ha látjuk, hogy ez a koncepció teljesen szembe megy a kormány elgondolásaival, és azon belül a Szócska Miklós által meghirdetett Semmelweis-tervvel.

Nem célunk a kérdés szakpolitikai részleteivel foglalkozni, politikai szempontból azonban meglehetősen egyértelmű, miről is szól ez a vita (természetesen túl azokon az óriási összegeken, melyeket az intézménykoncentráció megmozgatna). Akarja-e Budapest, hogy az egészségügyi rendszer tekintetében külön utakon járjon, mint az ország többi része? Fel kívánja-e vállalni a budapesti vezetés az integrációval járó óriási politikai konfliktusokat? Mit gondol a budapesti vezetés saját magáról, arról, hogy rendelkezik-e azokkal a kompetenciákkal, melyek egy ilyen különutas egészségügyi stratégia végrehajtásához szükségesek? Tarlós István egyértelműen jelezte, hogy a válasza valamennyi kérdésre: nem.

Mit jelent ez a döntés?

A mi olvasatunkban ez a döntés azt jelenti, hogy Tarlós István, szemben a legtöbb honi politikussal, nem abban látja az életcélját, hogy maximalizálja a neki jelentő és alá tartozó intézményterületeket.

Szerintünk Tarlós nagyon helyesen mérte fel azt, hogy van éppen elég probléma Budapesten ahhoz, hogy az egészségüggyel ne vegyen még egyet a nyakába. Semmi szüksége arra a nehéz pénzügyi helyzetet öröklő új fővárosi vezetésnek, hogy még a helyi egészségügy válságát is ők próbálják megoldani. Tarlós jól látja, hogy jelen helyzetben a kevesebb neki többet ér.

A Véleményvezér szerint a jó vezető többek között arról ismerszik meg, hogy csak olyan és csak annyi csatába bocsátkozik, amit és amennyit reálisan meg is tud nyerni. Tarlós István azon kevés magyar politikus egyikének tűnik, aki ezt megértette.

 Ha tetszett az írás, csatlakozz a Véleményvezér Facebook-csoportjához!