A fiatalok munkanélkülisége valamint a növekvő szakadék a leggazdagabbak és a középosztály között releváns, de különböző problémák, amelyeket nem kellene összekeverni. A fiatalok magas munkanélkülisége a munkaerőpiaci szabályozás problémája, például Spanyolországban botrányosan magas volt akkor is, amikor az ingatlanbuborék felfelé fújta a spanyol gazdaságot. A magas minimálbér kiárazza az alacsony képzettségű és tapasztalatú embereket a munkaerőpiacról, az állásban lévők túlzott védelme pedig kockázatossá teszi egy új ember felvételét, hiszen ha nem válik be, nehezen lehet kirúgni, ez is értelemszerűen a kevés tapasztalattal rendelkezőket sújtja, hiszen az ő esetükben nehezebb megítélni a képességeket. A munkaerőpiac rugalmasabbá tétele kívánatos, de ezek az emberek tipikusan az átlagbérnél alacsonyabb fizetésért helyezkednek majd el, azaz minimális hatásuk lesz az átlag és a top 1% közti különbségre. Amerikában a Clinton korszak reformjai, a „contract with America” drasztikusan növelte a fiatalok foglalkoztatását, de a jövedelemkülönbségek elszabadulása csak akkor kezdődött igazán. A jövedelem egyenlőtlenség okaival kapcsolatban késhegyig menő vita van a bal és jobboldal között, elég csak az egyébként igen színvonalas közgazdász Paul Krugman és Greg Mankiw közötti ütésváltásokat megnézni.
Némi leegyszerűsítéssel a jobboldali álláspont szerint az emelkedő egyenlőtlenség oka az, hogy részben technológiai, részben piaci változások megnövelték a humán és pénzügyi tőke hozamát és ez értelemszerűen kedvezményezte azokat, akik magasan képzettek és jövedelmük egy része befektetésekből származik. A Google például drasztikusan csökkentette a kutatói asszisztens munka relatív értékét, viszont termelékenység növekedést jelent annak a tanácsadónak, akinek még ráadásban még tőkejövedelmet is jelenthet a Google részvény felértékelődése. A piaci változás Kína és India integrációja, ami több mint egymilliárddal növelte a munkások kínálatát, és ezzel csökkentette annak relatív árát. Itt van összefüggés a munkaerőpiaci szabályozással: amennyiben az európai minimálbér a pakisztáni tízszerese, nem lesz textilipari munkahely Európában még akkor sem, ha az a pakisztáni bér ötszörösével még versenyképes lenne, azaz a képzetlenek kiszorulnak.
A baloldali interpretáció a pénzügyi szektor szerepét hangsúlyozza, amely erősen felülreprezentált mind a vállalati profitok növekedésében, mind a top 1% személyi összetételében. A top 25 hedge fund manager többet keresett, mint a top 500 amerikai iparvállalat vezérigazgatói összesen. A pénzügyi szektor profitjában pedig a saját számlás kereskedés, csúnya szóval spekuláció jelentős és növekvő szerepet játszott. Ezzel semmi baj sincs, addig, amíg ez nem hitelből történik, azzal az implicit reménnyel, hogy ha valami baj van, az állam majd úgyis megmenti a bankokat, azaz nyugodtan lehet hitelből spekulálni, ha nyerünk jó, ha vesztünk, azt az adófizetők állják. Amíg a pénzügyi krízis során felhalmozott államadósság kemény teher lesz a középosztályon, a Lehman, AIG, Royan Bank of Scotland és hasonlók 2000-2008 közötti menedzsmentje stabilan a top 1%-ban marad az akkori bónuszai révén.
Alapvetően a jobboldali interpretációval tartom dominánsnak, de ezzel együtt azt gondolom, a pénzügyi szféra keresi magának a bajt, és meg fogja találni. Paul Volcker kicsit túlzott, amikor azt mondta, hogy az egyetlen pénzügyi innováció, amelynek társadalmi hasznossága volt az a bankautomata, de azt én sem látom, hogy az elmúlt tíz évben övenszeresére nőtt OTC derivatív kereskedelem pontosan milyen reálgazdasági növekedést hozott a Ferrari márkakereskedést leszámítva. Komoly, az eddigieken túlmenő reformra van szükség a banki tevékenységek szabályozásában pl. a rendszerszinten kritikus bankokat, amelyek tényleg „too big to fail” drasztikusan korlátozni kellene a saját számlás spekulációban, a pénzügyi piacok architektúrájában (a futures piacokon semmilyen probléma nem volt a napi margin kötelezettség és a központi elszámolás miatt), valamint fel kellene számolni azon adójogszabályokat is, amelyek a tőkeáttétel növelésére ösztönöznek. Ez csökkentené a pénzügyi piacokon bekaszálható járadékokat, és közvetve a jövedelemegyenlőtlenséget is, noha fő előnye egy új pénzügyi válság elkerülhetősége lenne.
Magyarországon szerintem egyszerűbb a helyzet: a középosztály és a top 1% közötti különbség elsősorban azért generál frusztrációt, mert a top 1% nem elhanyagolható része adóelkerüléssel és állami támogatások – megrendelések lenyúlásával került a top 1%-ba. Egy kifehéredő, korrupciómentes Magyarországon is nagyok lennének a társadalmi különbségek, hiszen van egy réteg Magyarországon, aki tudása, tapasztalata alapján a globális gazdaság mércéjével van megfizetve, és ők egykulcsos adó nélkül is elhúznának, de legalább azok lennének a top 1%-ban akik az ország versenyképességét és előrejutását jelentik a számlagyárosok és fejlesztési terv szerencselovagok helyett.

Varró László gondolataihoz csak egy dolgot tennék hozzá. A kutatások azt mutatják, hogy a globalizáció csökkenti a jövedelemkülönbségeket. (www.nber.org/papers/w15433.pdf) Ebből az a zavarba ejtő, és a közvélekedéssel meredeken szembemenő következtetés vonható le, hogy a világban nem állt meg a jövedelemegyenlőtlenségek csökkenése (történelmi viszonylatban gondoljuk a 300, vagy akár a 100 évvel ezelőtti állapotokra), csak ennek fő területe a nemzetállami szintről globális szintre emelkedett. A globalizációnak a vesztesei nem nemzetek, hanem a versenyképes tudással nem rendelkező társadalmi rétegek. Megjegyzem, a magyar munkaerőpiac egyik sajátossága, hogy a képzetlenek aránya igen magas.

Az amerikai választási kampány egyik fő kérdése is, úgy tűnik, a jövedelmek egyenlőtlen eloszlása lesz (fizessenek több adót a gazdagok stb), főleg ha Barack Obamán múlik. Pár nappal ezelőtti beszédének sűrűn idézett mondatai szerint "Megelégedhetünk egy olyan országgal is, ahol egy egyre szűkülő létszámú réteg remekül megvan, míg egyre növekvő számú amerikai alig tud megélni. Vagy újjáépíthetünk egy olyan gazdaságot is, ahol mindenki tisztességesen keres, arányosan mértékben adózik és mindenkire egyforma szabályok vonatkoznak". A republikánusok természetesen "balos demagógiának" nevezték az egészet és Obamát leszocialistázták, ami szükségszerű volt ugyan, de a helyzeten nem sokat változtat. Én is örömteli fejleménynek gondolom, hogy a politikai elitek egyre sűrűbben beszélnek a problémáról, bár az kissé meglepett, hogy a magyar helyzet tekintetében nem érzékeli a poszt a bajt, sőt azt gondolja, hogy az itthoni helyzet épp az ellenkezője. Bár itt már nem a középosztály leszakadásáról van szó: hirtelen a középosztály "terheire" vált a cikk, akik az inaktívak - rokkant és öregségi nyugdíjasok - mértéktelen dőzsölése, a szociális és nyugellátás pazarló folyósítása miatt szenvednek - el kell tartaniuk őket. Korengedményes nyugdíjba többnyire azok mennek, akik, pár évvel az öregségi nyugdíjkorhatár elérésre előtt kerülnének máskülönben az utcára és vagy a szociális ellátásukra kellene költeni vagy esetleg éhenhalhatnának, ami valóban a legköltségkímélőbb megoldás volna. A nyugdíjkiadások tényleg nagy terhet jelentenek egy egyre idősödő társadalomban a büdzsének, ezt értem, de megijesztenek az olyan sugalmazások, mint például a VV hétfői posztja, vagy egyik kedvenc népszabadságos újságíróm, Hargitai Miklós cikke is, hogy nem is számít a hatalmas tömeg a szombati tüntetésen, mert többnyire nyugdíjasok vonultak. Én igazán a világon semmiben nem értek egyet a tüntetés céljaival, mi több, igen ellenszenvesnek találom a megmozdulást, de a nyugdíjasok politikai véleménye pont ugyanannyit számít, mint az aktívaké. Ezek a futamok ugyanannak a gondolatkörnek a részei, mint a kesergés, hogy a nyugdíjasok döntik el a választásokat, pedig nem ők fizetik be az adót, amit a győztes fog beszedni és újraelosztani. Innen már csak egy lépés (van, aki meg is teszi, egyelőre inkább kommentekben, legfeljebb blogbejegyzésekben), hogy esetleg elvehetnénk a szavazójogukat, ami azért talán mégiscsak visszalépés lenne.

@NagyLevin: és mit csinálsz a korengedményes nyugdíjasok tömegeivel? Hogyan viszed vissza őket a munkapiacra? Mert addig marad az effektív 1,5 millió adófizető. Igazából ez ma az egyik nagy magyar gazdasági dilemma!

Az elmúlt két évtized gazdaságtörténetéhez hozzátartozik az is, hogy többszázmillió fővel nőtt (a statisztikai értelemben vett) középosztály a világon, különösen Kínában és a többi feltörekvő országban. Ezzel a globalizáció, szabadpiac vagy pénzügyi innováció hívei is szivesen érvelnek. Ma az amerikai középosztály szegénysége a feltörekvők gazdagsága.

Válasz Melecske Ákosnak: Természetesen nem tudom. Idős emberek, pár évvel a nyugdíjkorhatár előtt, akiknek a munkája ott, ahol dolgoztak, valamilyen okból feleslegessé vált, átképezni már nem lehet, alkalmazni többnyire nem éri meg őket. Az egyetlen dolog, amit tenni lehet szerintem (legalábbis az egyetlen dolog, amit én el tudok képzelni), hogy a most tanuló generációk képzését változtatjuk meg úgy, hogy könnyebben tudjanak alkalmazkodni az ilyen helyzetekhez. A szakképzésben tervezett változások, a Hoffmann-féle oktatáspolitika épp az ellenkezőjére törekszik ennek, vagy legalábbis ez lesz a következménye annak, amit csinálnak. De hát mindezek közhelyek, a kérdésedre nem tudom a választ és abban sem vagyok egészen biztos, hogy nálam ezerszer okosabbak tudnának-e bármit mondani. Pusztán megparancsolni, hogy dolgozzanak, ez biztos nem vezet semmilyen eredményre. "ha… egy ilyen helyzetben, mint ahogyan a kormány teszi, a munkakínálatot ösztönözzük, abból nem lesz több munkahely, legfeljebb több álláskereső"-írta még a Véleményvezér is pár hónappal ezelőtt.

A jövedelemegyenlőtlenség téma Davosban? Jövedelemegyenlőtlenség, mint politikai téma?
Sok országban lesz mostanában választás, nem? Valamivel el kell terelni a figyelmet az elmúlt négy-öt év kudarcos (és akkor enyhén fogalmaztam...) válságkezeléséről. Ilyenkor jól jön a gazdagokkal, illetve a pénzügyi intézményekkel szembeni hangulat kihasználása.

Érdekes egyébként, hogy a jövedelemegyenlőtlenségről a cikk sem arra asszociál, amit ez a fogalom jelent, hanem a középosztály (a mediánszavazó?) és a leggazdagabbak közötti különbségre. Valamiért kimaradtak a középosztálynál szegényebbek. Róluk az egyenlőtlenségről, a bankok túlhatalmáról szívesen beszélő politikusokat is szívesen elfeledkeznek - igaz az ő felkarolásuk vélhetően legalább olyan népszerűtlen a mediánszavazó környékén, mint a bankokat védeni.
Ezzel persze nem azt mondom, hogy a középosztály támogatásának, vagy a "társadalmi békének" a megtartása ne lenne fontos. Csakhogy az nem azonos a jövedelemegyenlőtlenség elleni harccal. Van annak eredeti jelentése is.

Még egy fenntartásom lenne: ha a jövedelemegyenlőtlenséget (pontosabban annak adott szintjét) rossznak is tartjuk, abból még nem következik, hogy az ellen kormányzati, állami, gazdaságpolitikai eszközökkel kell harcolunk. Többek között az előző politikai gazdaságtanból merített érvek miatt sem.