Jó dolgunkban civilizációs hanyatlást vizionálunk, vezetőink diktátorokkal fényképezkednek és csodálják a Kelet látszólagos erejét, miközben az egész világ olyan szeretne lenni, mint a mi hanyatló Nyugatunk. (Fotó: AFP/via Index)
Sokan emlékszünk még arra, hogy tavaly a magyar miniszterelnök a világrend megváltozásáról kezdett el filozofálni, és kijelentette, hogy a világban keleti szél fúj. Kijelentésével persze nem volt egyedül, Sarkozytől kezdve számos nyugat-európai vezető mondott már hasonlókat.
Mi már akkor is alapvetően tévesnek gondoltuk az ilyen víziókat, de most, hogy az arab világban 1848-hoz és 1989-hez hasonlítható forradalmak söpörnek végig, még inkább meg vagyunk erről győződve.
A Nyugat alkonya?
A romlatlan kelet naiv kultuszának és ezzel összekapcsolódva az olykor öngyűlöletig is elmenő kultúrpesszimizmusnak már az ókortól kezdve nagy hagyománya van a nyugati civilizációban. A rómaiaknál visszatérő téma volt az elveszett aranykor, csakúgy mint a reneszánsz Európában az elveszett antik nagyság. A Brit Birodalom meghatározó gondolkodói az 1700-as évek vége óta folyamatosan a Római Birodalom összeomlásának azonnali megismétlődését vizionálták, hogy ezt a huszadik század elejétől a Kelet feltartóztathatatlan előrenyomulásának különböző variációi váltsák fel. Az aktuális civilizációs kesergő apropóját most éppen az elmúlt évek pénzügyi válsága és elsősorban Kína gazdasági erejének növekedése adja.
Ezekben a gondolatmenetekben az a közös, hogy rövid távú negatív jelenségeket vetítenek ki az eljövendő évtizedekre és tekintik azokat civilizációs jelentőségűnek. Eközben pedig előszeretettel feledkeznek meg azokról a valóban hosszú távú tényezőkről, melyek a Nyugatot legalábbis hatalmi szempontból a világ többi része fölé emelik. A katonai ütőerő és a hihetetlen gazdasági fejlettség mellett a legfontosabb ilyen tényező a nyugati eszmények és vívmányok, a „nyugati modell” univerzális vonzereje.
Keleten a szél nyugati
Az egész 20. századot az jellemezte, hogy a nyugati világon kívüli népek a felzárkózásuk reményében valamiféle nyugati import-eszmét tűztek a zászlajukra, legyen szó kommunizmusról, szocializmusról, demokráciáról vagy piacgazdaságról. Bár ma sokaknak úgy tűnik, hogy a kínai és az indiai gazdaságnak a jelenlegi válsággal szembeni időleges ellenállóképessége valamiféle trendfordulót vetít előre, és hogy eljött az az idő, amikor már nekünk kell tanulnunk a Kelettől, utóbbiak ezt egyáltalán nem így gondolják.
A kínai miniszterelnök például már egy éve nyíltan arról beszél, hogy a rezsimnek sürgősen demokratizálódnia kell, ha fenn akar maradni. A kínai vezetés folyamatosan azon gondolkozik, miként lehetne az ország nyugatiasabb, azaz pluralisztikusabb, szabadabb és kapitalistább, anélkül, hogy a kínai kommunista párt uralma megdőlne.
És iraki meg afganisztáni háború ide vagy oda, a milliónyi arab fiatal az elmúlt hetekben nem Oszama bin Ladent és nem Kínát vagy Indiát éltette, hanem a nyugati szabadságjogokat, és nem valamiféle iszlám teokráciáért, hanem a demokráciáért tüntetett.
Mi a tanulság?
A mostani arab forradalmi hullám igen tanulságos kell, hogy legyen Európa és a Nyugat számára. Miközben mi jó dolgunkban civilizációs hanyatlást vizionálunk, vezetőink pedig diktátorokkal fényképezkednek és csodálják a Kelet látszólagos erejét, megint csak az derül ki, hogy bizony mégiscsak az egész világ olyan szeretne lenni, mint a mi hanyatló Nyugatunk.
Ha tetszett az írás, kövesd a Véleményvezért a Facebookon is!
Figyelem! Írásainkat Facebook-csoportunkban lehet kommentelni.
A blogon csak meghívott hozzászólóink kommentjei jelennek meg.