Egymilliós bírságot kaptak, amiért Vásárhelyi Mária előadását egy dominaként fellépő személy szexuális szolgáltatásához hasonlították. Van, akinek addig fontos csak a szólásszabadság, amíg nem róla szólnak szabadon.
A Fővárosi Bíróság a minap Vásárhelyi Máriának egymillió forintos kártérítést ítélt meg azért, amiért az Index újságírói, Szily László és Bede Márton „a felperesnek egy konferencián való fellépését egy dominaként fellépő személy szexuális szolgáltatásához hasonlították”, és ezzel a bíróság szerint megsértették az emberi méltóság védelméhez fűződő személyiségi jogait. Az ítélet, és magának a pernek a ténye is elszomorító.
„Mint a dominához befizető férfiakTalán nem szégyen bevallani, de mindketten alapvetően Vásárhelyi miatt döntöttünk úgy, hogy péntek délutánunkat erre a rendezvényre áldozzuk. Egészen pontosan azért, mert biztosak voltunk benne, hogy mond valamit az Indexről is. Mint a dominához befizető férfiak, azért szenvedtünk, hogy Vásárhelyi egy utolsó, jól irányzott ostorcsapással megrántsa a ravaszt elektromos árammal már eleve felajzott hímvesszőnkön.
'A magyar internetes portálok közül a kétségtelenül legprofibb, legjobb infrstruktúrával rendelkező Index jobboldalisága rendkívül rafinált.' Lucskosan, elaléltan pillantottunk egymásra. Megszorítottuk egymás kezét. Megkaptuk, amire vágytunk. Rafináltak vagyunk. Mi is megadjuk hát, amire Vásárhelyi vágyik. Következő célunk a Magyar Nemzet és a HírTv szintjének elérése, ők ugyanis már 'rafináltan kirekesztők'. Földet rengető orgazmus lehetne.”
Szily László-Bede Márton: Hány halálos áldozatuk lesz a Fidesz-lágereknek?
De miért a bíróságon?
Rögtön írásunk elején le szeretnénk szögezni: sem jogi fejtegetésekbe nem akarunk belevágni, sem abban az évtizedek óta tartó jogi vitában nem akarunk állást foglalni, hogy vajon a szólásszabadság a fontosabb, vagy az emberi méltóság. Ez az írás nem erről szól: hanem arról, hogy mit keres egy ilyen ügy egyáltalán a bíróság előtt.
Meggyőződésünk, hogy korunk egyik legnagyobb problémája, hogy mindent jogszabályok útján akar megoldani. Pedig vannak olyan társadalmi problémák, generációs konfliktusok vagy éppen ízlésbeli kérdések, melyeknek semmi közük a joghoz. A jelen eset is tökéletes példája ennek. Ha elolvassuk az inkriminált írást, teljesen nyilvánvaló, hogy semmi másról nincs szó, mint a kortárs magyar újságírás egy igen tipikus gyöngyszeméről, melyben a szerzők a megszokott gúnyos, ironikus, „alázós” stílusukban számolnak be egy rendezvényről, ráadásul önironikus megjegyzésekkel tűzdelve (ld. „Lucskosan, elaléltan pillantottunk egymásra.”). Nyilván lehetnek (főleg idősebb) emberek, akiket ez a hangnem sérthet, másokat viszont kimondottan szórakoztat. Bármelyik csoportba is tartozunk, jó volna látni, hogy ez biztosan nem egy olyan ügy, amit bíróság előtt kellene rendezni.
„Szeretném, ha néhány poénért nem lehetne bárkinek a méltóságába belegázolni. (...) Az emberi méltóság mindennél előrébb való! Mert az emberi méltóságnak a tiszteletben nem tartása vezetett a XX. század összes borzalmához. És ilyen nyikhaj hülyegyerekek, akik, gondolom, kurva jól szórakoztak, amíg megírták ezt a cikket, föl se fogják, mit írnak.”
Mi egyáltalán nem látjuk azt a fajta kárt sem, legyen az „vagyoni” vagy úgy nevezett „nem vagyoni”, amit egy ilyen cikk hatására Vásárhelyi Máriának – aki mellesleg szerintünk közszereplő is – el kellett szenvednie, és ami miatt a bíróságnak őt kompenzálnia kellett volna. Hiszen ez pontosan egy olyan konfliktus, amit egy pikírt megjegyzéssel, egy szellemes válaszcikkel, vagy éppen válaszra sem méltatással kellett volna kezelni.
És ez az egészben a szomorú. Ebben az amúgy is csak paragrafusokban és perekben gondolkodó világban semmiképpen sem arra van szükség, hogy újabb és újabb kérdéseket, vélt vagy valós problémákat vigyünk be a jog szférájába. Hogy most már nemcsak statisztikákról, politikáról, családi konfliktusokról, hanem már stilisztikai kérdésekről, egy szóképről, egy hasonlatról is a jog döntsön.
A szólásszabadság védelmezője?
Persze nem lenne ez a probléma, ha nem akadnának olyanok, akik hasonló ügyekkel azonnal a bírósághoz rohangálnak. És pont ezért gondoljuk, hogy az ügy a felperesről árul el a legtöbbet. Hiszen egy olyan emberről beszélünk, aki a szólásszabadságért mindig is a legnagyobb mellszélességgel állt ki, aki médiaszakértőként, médiaszociológusként mindig a sajtószabadság fontossága mellett érvelt, és aki többek között a Fidesz médiatörvényét is élesen kritizálta („Csurka István álma valóra vált” stb.), cenzúrát kiáltva.
„Az ilyen perek az elmúlt években szaporodtak el, és az utóbbi három-négy év ítélkezési gyakorlata hosszú távra meghatározhatja az itt kialakuló jogértelmezést. Ezekben az ügyekben részben a kiforratlanság, részben a perek természete miatt igen tág határok között mozoghat a bírói mérlegelés, értelmezés, ízlés. A vélemény és a tényállítás elhatárolása, vélemények esetén a szólásszabadság és az emberi méltóság védelme között húzódó keskeny mezsgye kijelölése, a közszereplők körének meghatározása vagy a közintézmények szinte korlátlan bírálhatósága mind-mind olyan kérdések, amelyeknél nincs kialakult, általános érvényű bírói gyakorlat. Éppen ezért különösen fontos lenne, hogy több tanács ítélkezzen. Ezt indokolná az is, hogy az itt születő ítéletek jelentős része túlmutat önmagán, mivel azokban az esetekben, amikor a peres felek politikai közszereplők (vagy állami- és közintézmények), a személyüket (hivatalukat) ért sérelem örve alatt valójában politikai, közéleti viták végére szeretnének pontot tenni a bírói verdikttel.”
Vásárhelyi Mária: Ítél a tábla (2006. március)
Rendkívül érdekes hirtelen pont őt látni egy sajtóperben felperesként, aki azért citál bíróság elé újságírókat, mert azok frivol, régimódi szemmel nézve nem túl ízléses megjegyzést tettek rá. Az az érzése az embernek, hogy Vásárhelyi Mária is egy olyan baloldali közszereplő, aki csak addig harcol „a nemes ügyért”, amíg annak következményeit nem saját magának kell elszenvednie. Hosszú ezeknek a sora a magyar közéletben: aki addig szereti a népet, míg a nép is szereti őt; aki addig harcol a korrupció ellen, míg az ő családját elkerüli a vizsgálat; aki addig demokrata, amíg nem neki van parlamenti többsége. És van olyan is, akinek csak addig fontos a szólásszabadság, amíg nem róla szólnak szabadon.
Ha tetszett az írás, kövesd a Véleményvezért a Facebookon is!
Az utolsó 100 komment: