Véleményvezér

Ez volt a csalódás éve: januárban azt hittük, kilábalunk, ám decemberre csak rosszabb lett a helyzet. Jövőre nem lesz összeomlás, de új munkahelyek se nagyon. A világgazdaság 2011-ben, évértékelő.

2011 volt a csalódás éve a világgazdasági válság eddigi történetében. Az idei év januárjára még úgy fordultunk rá, hogy a kilábalás első jelei mutatkoztak mindenhol, és most úgy megyünk ki a decemberből, hogy a válság vége nagyon-nagyon messzire tolódott, a kilátások pedig lényegesen rosszabbak, mint egy évvel ezelőtt voltak.

Évértékelőnk következő része: 2011: A Nyugat alkonya még nem jött el

Trendek: lefelé vagy fölfelé?

Annak kezdete óta tudjuk: a válság legnagyobb kérdése, hogy mikor térhet vissza a növekedés a hosszú távú világgazdasági, ezen keresztül pedig politikai stabilitást is biztosító szintre. 2011 ebből a szempontból jó ideig reménykedésre adott okot: a német gazdaság gőzmozdonyként ment előre, azt sugallva, hogy ez a lendület talán az Európai Unió magját is magával húzhatja, a kínai gazdaság növekedése pedig az egekben volt. Ráadásul az Egyesült Államokban is rengeteg bíztató adatot lehetett találni a statisztikák kavalkádjában.

Majd jött a fukushimai katasztrófa, mely nagyon összezavarta a képet, ugyanis legalább 4-5 hónapra szinte lehetetlenné tette, hogy különválasszuk annak egyszeri negatív hatását a trendszerű változásoktól.

Az év végére azonban felszállt a köd, és immár sajnos jól látszik, az európai növekedés egyértelműen lefelé tart, és valószínűleg hosszú ideig a stagnálás jeleit fogja mutatni. Kína esetében egyelőre csak azt látjuk, hogy egyre idegesebb mindenki, és olyan hírek szivárognak ki, miszerint a pekingi vezetés kifejezetten aggódik a kínai gazdasági növekedés esetleges gyors csökkenése, és az ehhez kapcsolódó országon belüli politikai destabilizáció veszélye miatt. Azt pedig már senki nem gondolja komolyan, hogy a fejlődő országok kiránthatnák a világot a válságból. Sőt, sokkal inkább az a félelem, hogy a bajok még őket is le fogják húzni. Ami pedig az Egyesült Államokat illeti, továbbra sincs egyértelmű trend: legalább annyi a rossz hír, mint a jó.

2011 utolsó hetét az évértékelő írásoknak szenteljük. Négy cikkben fogjuk összegezni, hogyan láttuk gazdasági és politikai szempontból a világ és Magyarország történéseit. 

Kedd: A világgazdaság 2011-ben
Szerda: A világpolitika 2011-ben
Csütörtök: A magyar gazdaság 2011-ben
Péntek: Magyarország helyzete a világban 2011-ben

Miből lehetne növekedés?

Ha elvonatkoztatunk a havi és negyedévi adatoktól, akkor világosan leírható, mi a baj.

Általában véve is igaz, hogy gazdasági növekedés összesen három forrásból származhat: újonnan foglalkoztatott munkaerőből, újonnan bevont tőkéből, illetve harmadikként a termelékenység növekedéséből. Globális perspektívában nettó új munkaerő bevonásáról egyelőre álmodni sem lehet: még attól is nagyon távol vagyunk, hogy egyáltalán megközelítsük a válság előtti foglalkoztatottsági szintet. Ami a friss tőkét illeti, itt még nagyobb a gond: a tőkeállomány fokozatos zsugorodásával kell számolnunk, elsősorban a válság előtt fenntarthatatlanul nagyra nőtt pénzügyi szektor összehúzódása miatt. Egyetlen reményünk tehát a termelékenység megugrása lehetne.

Mint ahogy a nagy gazdasági világválságból való fenntartható kilábalást is jelentős részben a második világháború hadiipari fejlesztéseinek polgári életben történő felhasználása eredményezte, ugyanúgy most is valami hasonló hatékonysági ugrásban kellene bíznunk. A fejlett országok esetében ez a hatás nyilvánvalóan technológiai előrelépésből származhatna, de a feltörekvő országok esetében például az általános oktatási szint jelentős javítása, vagy a jogbiztonság hirtelen megugrása is hasonló következményekkel járna (utóbbi példa nyilvánvalóan csupán egy álom, de aláhúzza az ellenkező irányú változás közvetlen negatív gazdasági hatásait). Ha őszinték akarunk lenni, sajnos meg kell állapítanunk, hogy ezek közül egyik sem tűnik túl valószínűnek.

Ez pedig azt is jelenti, hogy a válság előtti növekedési szintekhez való visszatérés még nagyon sokáig váratni fog magára.

A válságkezelés ára

Ezen tény széles körben történő felismerése nagyban hozzájárult a világgazdaság stabilitási problémáinak előtérbe kerüléséhez. Amíg ugyanis él a belátható időn belül meginduló és jelentős növekedés reménye, addig könnyű a világban meglévő államadósság-állományt is fenntarthatónak látni. Növekedési kilátások nélkül azonban hirtelen még a korábban elviselhetőnek tartott mennyiségű államadósság is őrülten kockázatosnak tűnhet.

A helyzet iróniája, hogy a jelenlegi államadósság-fenntarthatósági problémák döntő többsége nem a válság előtti időszak, hanem nagyon is a válságkezelés következménye. A világ megannyi országa éppen a jelentős recesszió elkerülése és a hosszú távú növekedési pálya biztosítása miatt döntött úgy 2009-ben és 2010-ben, hogy egészen elképesztő mértékben növelik a költségvetési hiányukat. Miközben tehát a hosszú távú és fundamentális gondot a növekedési lehetőségek beszűkülése jelenti, eközben a világ kreált magának egy rövid távú, de annál veszélyesebb problémát is: ez pedig az államadósságok és a bankrendszerek (in)stabilitásának kérdése.

Ezek közvetlen és nagymértékű fenyegetést jelentenek a mindennapi ember számára is. Ahogyan azt Kenneth Rogoff és Carmen Reinhardt immáron híres könyvüket megalapozó cikkükben becsülték, az államcsőd átlagosan kb. öt, míg a bankrendszer összeomlása átlagosan kb. nyolc évvel veti vissza egy ország fejlődését – és akkor még az azonnali és széleskörű vagyonvesztés hatását figyelembe se vettük. Az idei év második fele már egyértelműen az ezzel a rövid távú fenyegetéssel való küzdelemről szólt. A fókuszban természetesen Európa áll, de egy euró-összeomlás az Egyesült Államokat is kezelhetetlen helyzetbe hozhatja. Arról már nem is beszélve, hogy a kínai ingatlanbuborék esetleges kipukkadása ugyanilyen problémákat generálna Ázsiában.

Mi jön 2012-ben?

A Véleményvezér szerint a világ a stabilitási problémával még meg fog tudni birkózni. Mégpedig azért, mert a demokratikus rendszerek relatíve jók a rövid távú válságkezelésben. Mivel a veszély kifutási ideje egy választási cikluson belül van, a demokratikus kormányok is ösztönözve vannak arra, hogy elhárítsák azt. Sőt a demokratikus rendszer nagyfokú legitimitása miatt nemcsak a szándékuk, de a képességük és a felhatalmazásuk is megvan, hogy a veszéllyel arányos mértékű védekező eszközöket vessenek be. Ezért aztán szerencsétlenkedjen bármennyit is például az Európai Unió a válságkezelés kapcsán, végső soron rendelkezésére állnak az eszközök, amivel egy esetleges gazdasági katasztrófa elkerülhető (elsősorban az EKB pénznyomtatási képességéről van szó).

Évértékelőnk következő része: 2011: A Nyugat alkonya még nem jött el

Mindennek azonban ára lesz, nem is kicsi. A növekedési problémák még tovább fognak súlyosbodni és végső soron évtizedes hosszúságúra nyúlnak. Japán például már húsz éve stagnálással fizet azért, hogy 1991-92-ben elkerülte az Európai Uniót most fenyegető veszedelmet. Növekedési szempontból Európa helyzete kilátástalan, ahogyan egyelőre Amerikáé is. Ázsia előtt ígéretesebb perspektíva állhat, de közel sem annyival, mint korábban.

2012-ben nem lesz összeomlás, de új munkahelyek se nagyon.

Ha tetszett az írás, kövesd a Véleményvezért a Facebookon is!