Talán azon ritka világtörténelmi pillanatok egyikét éljük, amikor a sok tekintetben a vilmosi Németországra hasonlító Kína békésen szerzi meg a jussát. Ám jó tudni, ez meglehetősen valószínűtlen. (Fotó: AFP)
Mi van, ha Ázsia éppen a saját világháborúja felé tart? Mi van, ha a sértettséggel és önbizalommal teli kínai embereket nem tudják majd féken tartani legitimációhiányos vezetőik? Mi van, ha napjaink Kínája a vilmosi Németország útját járja? Ezek a valódi kérdései a Szenkaku-szigetek kapcsán ismét fellángolt kínai-japán vitának.
Ajánlott írásunk: Győzött Matolcsy György tudományos szocializmusa!
Kína egyre többet követel
De miben is hasonlít a 21. századi Kína a 20. század fordulójának Németországához? Adott egy jelentős hatalom, amely a régiójában viszonylag későn lépett be az erősek klubjába, így aztán korábban nem súlyának megfelelő módon vett részt a befolyási zónák kialakításában. Ám amióta erősnek érzi magát, folyamatosan egyre több helyet követel magának a nap alatt. Húsz évvel ezelőtt még csak Tajvan volt a kényes kérdés, tíz éve már a Japán fennhatósága alá tartozó Szenkaku-szigetek is, mostanában pedig Kína már a Dél-kínai-tengeren is erőteljesen, hadihajókkal megtámogatva próbálja érvényesíteni területi követeléseit.
Ezzel egy időben a régi rend szimbólumát jelentő Japán és Egyesült Államok nem az elrettentésben, hanem a kooperációban vélik megtalálni a mind erőszakosabbá váló ország kezelésének módját. Teszik ezt természetesen nem kis részben azért, mert gazdaságilag nagyon szorosan összefonódtak Kínával.
A hatalmi viszonyok tehát rímelnek a 20. század fordulóján fennállókra.
Véleményvezérek a Véleményvezéren - Blogunkon újságírók, bloggerek, közgazdászok és más, közélettel foglalkozó szakértők fejtik ki véleményüket a hozzászólásokban.
Propaganda és hadsereg
Ráadásul a kínai belpolitikát néhány, a vilmosi Németországéhoz szintén nagyon hasonló trend is jellemzi.
Az országban a tudatos propagandának köszönhetően a lakosság jó része foglya egy, az áldozati szerepben tobzódó, agresszív és nem ritkán rasszista nacionalizmusnak. Nekik meggyőződésük, hogy Japán és az USA folyamatosan és tudatosan megpróbálja visszafogni országuk fejlődését és emelkedését, mindezt pedig a nemzeti büszkeség helyreállításának kérdésévé emelt területi követelésekkel kötik össze.
Ezen túl a viszonyok abban is igen hasonlóak, hogy a hadsereg Kínában is önálló hatalmi tényező, mely a politika által nem teljes mértékben kontrollált szerepet játszik a kínai állam életében.
Olvasd el ezt is: Orbánnak már csak a küzdés dicsősége maradt
Nagyon ronda konfliktus lehet
Sok minden adott tehát ahhoz, hogy mindebből előbb-utóbb egy nagyon ronda konfliktus alakuljon ki. A helyzet kulcsa valószínűleg a kínai belpolitikában keresendő: a permanens legitimációs problémákkal és éles belső frakcióharcokkal terhelt Kínai Kommunista Párt egyik legfontosabb hatalmi eszköze a kínai sovinizmus tüzelése – majd annak a Párt általi részleges kielégítése.
A KKP vezetése számára mindez továbbra is elsősorban csak egy eszköz. De ettől a kínai populáció még nem hisz kevésbé abban, hogy őket folyamatosan megalázzák és hogy ősi jussuk mindaz a terület, amit a kínai állam éppen magának követel. A nagy kérdés az, mi történik akkor, ha a kínai gazdaság tovább lassul és annak teljesítménye már nem lesz képes szilárdan tartani a KKP hatalmát. Hiszen ne felejtsük el, az ország gazdasági növekedése az elmúlt 25 évben csak egyetlen egyszer lassult 5% alá: 1989-ben – hogy aztán az az év végül a Tienanmen téri vérengzésben csúcsosodjon. Ami demokrácia melletti tüntetésként jelentkezett 1989-ben, az ma mindez bizonnyal egy Japán vagy egy Amerika elleni tömegdemonstráció lenne.
Persze az is lehet, hogy azon ritka világtörténelmi pillanatok egyikét éljük, amikor az emelkedő hatalom békésen szerzi meg a jussát. De azért jó tudni, hogy ez meglehetősen valószínűtlen.
Figyelem! Írásainkat Facebook-csoportunkban lehet kommentelni.
A blogon csak meghívott hozzászólóink kommentjei jelennek meg.