Gondolkozzunk el egy pillanatra: igazán komoly büntetést hazai nagyvállalkozó kapott-e már ebben az országban? (Fotó: Varga György/MTI)

Természetes dolog, hogy mindenki a felelősöket keresi egy akkora katasztrófa után, mint az ajkai timföldgyár vörösiszap-tározójának balesete. Ám miközben a Magyar Alumínium Zrt. felelőssége a napnál is világosabbnak tűnik, látni kell, hogy nem ez az egyetlen hasonló profilú vállalat, és nem az ajkai timföldgyáré az egyetlen hasonló tároló. Ezek a vörös iszappal teli medencék nem most tűntek elő a semmiből, veszélyesen közel településekhez vagy az ivóvízhez. Ahogy az első szennyezés sem ez volt.

Magától értetődő cinizmus

A Mal Zrt. első reakcióinak magabiztos cinizmusában – a vörös iszap nem veszélyes, erős slagos lemosással el lehet távolítani stb. – az elmúlt húsz év magyar viszonyainak ismeretében nem volt semmi meglepő. Hiszen miről is van szó? Egy rengeteg adót fizető és munkahelyet biztosító nagy magyar vállalatról, mely fontos a helyi önkormányzatoknak, a megyének, az államnak – vagyis fontos a politikának.

Most, a katasztrófa után persze már mindenki olvashatja, hogy korábban is történtek szennyezések, voltak szivárgások és egy patak élővilága is kipusztult – ezt megelőzően azonban ezek valahogy nem különösebben zavarták a hivatalos szerveket. Mert sem a vállalkozás által biztosított gazdasági, sem a politikai előnyöket nem akarta veszélyeztetni holmi „hivatali kekeckedéssel” és „felesleges pánikkeltéssel” senki.

Húsz év

A hír, miszerint a Mal Zrt. mindössze 10 millió forintra biztosította tározóját, nagyon szépen mutatja, hogy senki egy pillanatig sem gondolt bele, hogy itt egyszer nagy baj is lehet. Mert ha nagy baj is van, mégsincs nagy baj – hisz’ nincsenek következmények. Gondolkozzunk el egy pillanatra: igazán komoly büntetést hazai nagyvállalkozó kapott-e már ebben az országban?

A mostani tragédiában kicsiben benne van az elmúlt két évtized szinte minden visszássága. A szocializmusból itt maradt, a környezetet súlyosan veszélyeztető ipartól kezdve annak furcsa privatizációján át a hivatalos szervek, az állam szűklátókörűségéig és korruptságáig. Hiszen az állam sem vette magát komolyan: az eset azt is nyilvánvalóvá tette, hogy nincs rendes hatóság, mely valódi ellenőrzéseket végezne, a pénz és a rövid távú érdek pedig mindent felülír. A vállalkozónak és az államnak ez a hozzáállása csak tovább erősítették egymást, és fokozták a kockázatot.

A lúg és az ózonlyuk

De a környezetvédelem témájának eddigi kezelése is láthatóan csődöt mondott. Nem csak arról van szó, hogy a környezetvédelemről mindenki beszélt, de senki nem vette komolyan. Hanem, hogy legtöbbször nem is arról a környezetvédelemről beszéltünk, ami valóban fontos lenne. A talajszennyezés, az ivóvizek szennyezettsége, a zajártalom helyett az ózonlyuk meg a globális felmelegedés kapott aránytalanul nagy figyelmet. Az, ami közvetlen veszélyt nem jelent, de lokális szinten legalább tenni sem lehet ellene semmit...

Bartus Gábor kiválóan írta meg: a hulladékok össszmennyiségének ötödét sem kitevő, közvetlen veszélyt nem jelentő települési hulladékokkal, a szelektív hulladékgyűjtéssel és a PET-palackokkal foglalkozott mindenki, miközben a valódi kockázatot jelentő ipari-bányászati hulladék óriási tömegének veszélyeire alig figyeltünk.

Mi a tanulság?

Amikor azonban egy ekkora katasztrófa következik be, a régi szabályok azonnal megváltoznak. Ezt a változást pedig a politikusok hagyományosan jobban tudják követni, mint a vállalatok. Talán emlékszünk, hogy az eleinte rendkívül magabiztos BP hasonló módon „kommunikált” a közvéleménnyel a Mexikói-öbölbeli olajszivárgás során, mint most a Mal. És ahogy akkor az egész amerikai politika, úgy most az egész magyar politika is élesen szembefordult a szennyező vállalattal. Ott az lett a vége, hogy a cég bukott is jópár tízmilliárd dollárt, és valószínűleg itt is valami hasonlóra (persze más nagyságrendben) számíthatunk. A politikai kommunikáció változhat nagyon gyorsan, de nem törvényszerű, hogy a többi szereplő is vele változzon.

Még szerencsés esetben is nagyon hosszú idő lesz, amíg megszabadulunk az előző húsz év mentalitásától. Minden szóban forgó területen kisebb vagy nagyobb katarzisokra, valamint politikai elszántságra, és persze állami megvalósítási képességre lenne szükség. A vörösiszap ügyében az első kettő, úgy néz ki, talán már megvan. A harmadikat pedig majd meglátjuk.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Véleményvezér Facebook-csoportjához!