Ha a jövőben is ezektől a pénzügyi szereplőktől vesszük fel az újabb hiteleket, akkor nem igaz, hogy a “spekulatív kapitalizmus” kora véget ért. Vagyis: lehet, hogy másoktól fogjuk felvenni? (Fotó: hetivalasz.hu)

Orbán Viktor az új Széchenyi-terv koncepciójának bemutatásakor ismét elővette az utóbbi időszakban egyre gyakrabban használt retorikáját, amikor megint a világkapitalizmus korának leáldozásáról, válságáról beszélt.

A Véleményvezér meggyőződése, hogy a mai Orbán Viktor elsősorban abban különbözik az 1998-as önmagától, hogy elsősorban arról és úgy beszél, amit és ahogy szerinte a szavazói hallani akarnak. Lehet ezt szeretni vagy sem, de nyilvánvalóan semmi másról nincs szó, mint a demokrácia logikájának rendkívül következetes végigviteléről.

Az azonban már lényegesen érdekesebb, hogy az egyszerű újságolvasónál nyilván jóval több közvélemény-kutatást ismerő és több emberrel találkozó miniszterelnök úgy véli, „az emberek” pont a világkapitalizmus ostorozására vevők.

Ajánlott írásunk: Már megint a szakadék felé tartunk?

Mi fán terem a világkapitalizmus?

Nos, ezt nem tudjuk, de ötletünk azért van. Jelentheti például azt az állapotot, amikor az egész világon kapitalizmus van. Ezzel azonban a legtöbb magyar embernek különösebben nincs problémája, leszámítva talán az öreg munkásőröket. Valószínűleg Orbán inkább a kapitalizmustól megkülönböztetett világkapitalizmus alatt az egész világon jelen lévő, multinacionális tevékenységet folytató szereplőkkel megjelenő kapitalizmust érti. Ezen multinacionális játékosokkal szemben valószínűleg valami olyasmi lehet a vád, hogy gátlástalanul érvényesítik saját érdekeiket, még az egyes országok nemzeti érdekei ellenében is.

Érdekes, hogy Orbán ráadásul a világkapitalizmus Bogár László által is igen kedvelt terminusát szinte szinonimaként használja a “spekulatív kapitalizmus” fogalmával, ennek ellentéteként pedig a “termelő kapitalizmust” nevezi meg. Ez nyilvánvalóan azt sugallja, hogy itt nem a General Electric vagy az Audi a mumus, hanem a pénzügyi befektetők.

Való igaz, a magyar kormánynak elsősorban miattuk fáj a feje, hiszen a magyar államadósságot jelentős részben külföldi pénzintézetek finanszírozzák. Ők azok, akiknek majd vissza is kell fizetni a hitelt, és akik az újabb és újabb hitelekhez kemény feltételeket szabnak. (Az remélhetőleg mindenki számára világos, hogy hazánk évente a GDP több mint 20 százalékának megfelelő összegben vesz fel új hitelt kamatfizetésre és az adott évben lejáró tételek újrafinanszírozására.)

Mit jelenthet a világkapitalizmus vége?

Ha pedig a jövőben is részben ezektől a pénzügyi szereplőktől vesszük fel az újabb hiteleket, akkor nem lehet igaz az a kijelentés, hogy a “spekulatív kapitalizmus” kora véget ért – hiszen továbbra is az ő kölcsönükből fogunk élni.

Ebből a lehetséges ellentmondásból, valamint abból, hogy az elmúlt hetekben a kormány gazdasági kommunikációjának fő irányvonala egyértelműen a spekulatív / világkapitalizmus és annak megtestesítőinek kritizálása, egy igen fontos dolog következhet. Könnyen elképzelhető, hogy már körvonalazódik a válasz arra a kérdésre, amit mi az év legfontosabb politikai kérdésének tartunk: hogy az IMF hitelkerete helyett milyen alternatív forrásokat akar keresni az Orbán-kormány. Nem lennénk meglepődve, ha ez a nagyon határozott retorika egy, a magyar adósságkezeléssel kapcsolatos érdemi változás bejelentését készítené elő.

Miért jó és miért veszélyes ez belpolitikailag?

Ez a gazdasági függetlenséget hangsúlyozó, az IMF-tárgyalások megszakadását kurucosan kommentáló kormányzati és miniszterelnöki kommunikáció arra lehet jó, hogy ennek a lehetséges változásnak a jelentőségét még jobban megemelje, és azt egyfajta nemzeti megújulás (lásd még: forradalom a szavazófülkében) fontos mérföldköveként jelenítse meg.

Ugyanakkor ez a fajta erőteljes és magabiztos retorika kétélű fegyvernek bizonyulhat. Ha neadjisten mondjuk az EU ellenállása vagy bármi más miatt kudarcba fulladnának a tervek, és Magyarország az alternatív megoldások helyett ismét a “spekulánsok” hitelére szorulna, az hatalmas presztízsveszteséget, a kormányfői stratégia látványos kudarcát jelentené. És persze óriási ziccer lenne az ellenzék számára: nem csak Vona Gábor, de az LMP és Szanyi Tibor is nagyon szívesen átvenné a pénzügyi tőkét démonizáló bogárlászlói sommázatok bajnokának szerepét.

A kormányfő sokat kockáztat, de kétségtelenül nagyot is nyerhet, ha az általunk valószínűsített terveit végig tudja vinni.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Véleményvezér Facebook-csoportjához!