Az állam úgy viselkedik, mint a rossz pedagógus. Nem szabályoz, hanem erőből büntet. A szomorú igazság az, hogy ez az állam nem erős, hanem gyenge. Holtzer Péter különvéleménye. (Fotó: Orin Optiglot/flickr.com)

A miniszterelnök múlt szerdai bejelentéseit, miszerint 14 hónapra befagyasztásra kerül a tagdíjak átutalása a magánnyugdíjpénztárakba, azóta is értelmezi a szakma és a sajtó. Vajon mi lesz a folytatás, hogyan adják ezt majd vissza vagy számítják be később, illetve ez a pénztárak végét jelenti-e? Az elmúlt évek tapasztalataira támaszkodva tennék egy kísérletet az értelmezésre, a folytatás megtippelésére és arra, hogy kicsit polemizáljunk arról, ez mi mindent jelent, és mit nem.

A Fidesz már 1996-97-ben, ellenzékben is opponálta a magánpénztárak bevezetését. 1998-tól, kormányon, több éves késleltetést épített be a tagdíjmérték felfutására az eredetileg elfogadott törvényi menetrendhez képest. Most az utóbbi időszakban, még ellenzékben, többször támadta a pénztárak működését. Az alacsony eredményesség mellett a költségszintek kerülnek gyakran felemlegetésre, vagyis ez az intézmény is belesimul abba a vonulatba, amely a kilencvenes évek eleje-közepének rosszul „privatizált” ágazatairól szól, és amely így többletet nem nyújt a fogyasztónak, csak addicionális terhet. Bizonyos jobboldali körök kezdetektől zsigerből utasítják el a vegyes nyugdíjrendszer 1997-es reformját, mivel azt a globális pénztőke Magyarországra oktrojált akaratának tekintik, amely az egyéni számla megjelenése és a befizetések tőkepiacokon történő befektetése okán szétveri a családi és társadalmi alapú szolidaritást.

Ez a hozzáállás persze nem általános, számos jól ismert, elismert jobboldali közgazdász mindezt másképp látja, és néha hallhattunk a Fidesz politikusaitól is megnyugtató szavakat (amelyeket persze a helyükön kell kezelni). Továbbá nem egy, a baloldalhoz köthető közgazdász, nyugdíjszakértő is ellenezte, ellenzi a pénztárakat, gyakran ugyanazzal az előbb idézett érvkészlettel, amely a gonosz Világbankról és társairól szól. Azaz a törésvonal nem jobb- és baloldal között van (ami egyébként elmond ezt-azt a hazai jobb- és baloldal öndefiníciójáról is, de ez egy másik beszélgetés tárgya).

Tehát ma nem lehet teljesen biztosan kijelenteni, hogy a pénztáraknak annyi, de nem véletlen, hogy már idén év elején a pénztári szektorban általános volt a „jön a Fidesz és annyi”-félelem. A Stabilitás Pénztárszövetség most természetesen azt teszi, amit kell, meglepődik, felháborodik és tiltakozik, de hónapok óta arról ment már a diskurzus, hogy „államosítják vagy sem”.

Én most arra tippelnék, hogy amit látunk, az bizony erről szól – nem pedig arról, hogy majd 2012-ben jól kompenzálják a pénztárak tagjait. Nem tudjuk még, hogy a hétfői, szélesebb körű bejelentések tartalmaznak-e már vajon ez ügyben többet, illetve, hogy mi kerül elő a következő hetekben. A hétvégén sebtiben benyújtott törvényjavaslatból mindenesetre nem derült ki semmi több. Az én forgatókönyv-érzetem szerint erős ösztönzők lesznek a visszalépésre (vagyis aki a tiszta tb-rendszer tagja lesz ismét, az cukorkát kap, aki viszont csak azért is pénztártag is szeretne maradni, annak és pénztárának nem lesz olyan vidám). Ezenkívül azt is valószínűsítem, hogy ami marad a pénztárakból, ott a szabályozás a mainál erősebben a hazai befektetések, ezen belül is a hazai kisvállalkozás-fejlesztés és infrastruktúra-bővítés irányába fogja terelni a megtakarításokat. Ezt megspékelik esetleg azzal is, hogy belép egy állami tulajdonú központi vagyonkezelő, amely abszolválja ezt a feladatot a privát szereplők helyett, büszkén prezentálva az alacsonyabb költségeket.

Legalább három, egymással szorosan összefüggő kérdést érdemes feltenni.

1. Rosszabb-e az eddigi pénztártagoknak, ha ismét teljes mértékben a társadalombiztosítás óvó kebelén találják magukat? Vagy talán jobb?
2. Mi történhet a tb-rendszerben, mi lehet az az „újfajta nyugdíjrendszer”, amelyről szintén hallunk néha?
3. Mi a baj azzal, ha ily módon alakul át a pénztárak működése? Mi a gond az eljárással?

Ennek az írásnak a terjedelme nem enged meg túlzottan hosszas fejtegetéseket arról, hogy a felosztó-kirovó tb-pillér és a tőkésített magánpénztári pillér a valóságban mennyire sokkal kevésbé különbözik egymástól, mint az a köztudatban él. De egy zanzát meg kell próbálnom.

A pénztárak és a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer

A nyolcvanas-kilencvenes évek washingtoni konszenzusa (sok egyéb mellett) szorosan vett témánk szempontjából arról szólt, hogy a nagy állami nyugdíjrendszerek mellett célszerű a jövő nyugdíj-megtakarításainak menedzselését rábízni a piacokra is. Egyes országokban, elsősorban Latin-Amerikában teljes mértékben átalakították eszerint a rendszereket, másutt, így Kelet-Európában pedig a létrejött nyugdíjalapok részben vették át a feladatokat. Mit is? Azt, hogy az aktívak befizetett nyugdíjjárulékának egy részéből nem azonnal kifizetik a folyó nyugdíjakat, hanem egyéni számlákon jóváírva azokat befektetik, és majd ez lesz a mostani aktív generáció jövőbeli nyugdíjának egyik forrása (a másik továbbra is a jövőbeli generációk folyó befizetése).

Az érvrendszer egyszerű volt: az állam nem jó gazda; a felosztó-kirovó állami társadalombiztosítási rendszerből nem tudható, hogy milyen nyugdíj várható, de az öregedő társadalmakban biztosan nem jó; az egyéni számla transzparens és az állam nem fér hozzá; a tőkepiacok hatékonysága több évtizedes megtakarítási távlatban biztosan jobb megtérülést jelent; a tőkésített rendszer megoldást ad az öregedési problémákra.

Groteszk dolog látni azt a dominót, ahogy az elmúlt egy-két évben egyik országról a másikra inog meg ez a korábbi konszenzus. Ugyanis a latin-amerikai és kelet-európai kormányok, amelyek most lépkednek visszafelé az elmúlt húsz évben végrehajtott nyugdíjreformok útjáról, ezt alapvetően két érvkészlet mentén teszik: 1. Nincs rá pénz; 2. A dolog borzalmasan kockázatos, a válság során a nyugdíjalapok nem álltak a vártán. Pedig valójában egy harmadik kérdés az igazán releváns: mennyit is segítenek a nyugdíjalapok az öregedő társadalmak nyugdíjproblémáinak enyhítésében? Valóban ez a nagybetűs megoldás?

Észre kellene végre venni: egy jól működő gazdaságban és társadalomban (rendben lévő adórendszerrel és foglalkoztatási jellemzőkkel, továbbá megszülető gyerekekkel) egy jól szabályozott és kalibrált, transzparens felosztó-kirovó rendszer és egy jól szabályozott, transzparens tőkésített rendszer egyaránt megfelelhet a céloknak. Egy gyengén muzsikáló, rossz ösztönzőkkel megtűzdelt gazdaságban, együttműködéshez nem szoktatott társadalomban pedig szintén nagyjából mindegy, hogy milyen a nyugdíjrendszer: úgyis borzalmasan alacsony hatásfokú lesz.

Ha nem megy a bicikli, ha padlón a gazdaság, akkor ugyan mitől fognak a jó magyar állampapírok és éppen azok a kitűnő magyar részvények jobb megtérülést biztosítani, amelyek mögött álló cégek termékeire, szolgáltatásaira alacsony a fizetőképes kereslet (mert csekély a lakossági fogyasztás, nagy a munkanélküliség és az eladósodottság, és egyébként is öregszenek a fogyasztók), és amely cégek nem tudnak versenyképesek maradni, beruházni és fejleszteni, mert nincs tőke az országban? Ha öregszünk és borul a korfa, vajon miért gondoljuk, hogy húsz-harminc év múlva az egyre több nyugdíjas jó áron tudja pénzzé tenni értékpapírosított megtakarításait, ha egyre kevesebben lépnek be új megtakarítóként, hogy ezt tőlük megvegyék? Ha a mai aktívaknak, különösen a fiataloknak nehezen hihető, hogy ők érdemi nyugdíjat kapnak majd, vajon miért gondoljuk, hogy szívesen fizetnek bármit is a kötelező rendszerekbe, és dolgoznak olyan munkahelyen, ahol a tb-nyugdíjjárulékokat és a pénztári tagdíjat egyszerre utalják utánuk (ez ugyanis csak együtt megy, mert az APEH szeme mindent lát)?

Sajnos nem tehetem meg, hogy pár mondatban ne térjek ki ehelyütt is arra a pontra, amely valódi különbséget jelenthetne, ugyanakkor ellentmondásos. A fentiekben úgy tettünk, mintha egy zárt dobozban élnénk, melynek neve Magyarország. A valóság azonban nyitottabb – csak épp ezzel a tb-nyugdíjrendszer nemigen tud mit kezdeni, a pénztárak viszont igen. Ha a befektetéseink között van olyan, amely a miénknél kedvezőbb gazdasági és társadalmi-demográfiai növekedési jellemzőjű régiókat céloz meg, akkor oly módon csökkentettük az egyoldalú hazai kockázati kitettségünket, hogy az a nyugdíjkilátásainknak valószínűleg jót tesz. Így nem csupán attól függ a majdani időskori életszínvonalunk, hogy idehaza mi történik, és nem csak egy zárt rendszerben tudjuk pénzzé (havi nyugdíjjá) konvertálni majd megtakarításainkat.

Azonban minden ilyen kockázatmegosztás csökkenti az idehaza befektetett tőkét, miközben a gazdaság erősen tőkehiányos, és a pénztárak megteremtésének egyik indoka éppen a hazai megtakarításokon keresztüli tőkebevonás volt. Az állam egyébként szabályozással gondosan szűkíti is a nem-hazai, nem-forint befektetési kereteket, tehát vehetjük úgy, hogy ez a potenciális különbség a rendszerek között igencsak csekély.

Összegzésül azt kell mondjam, hogy ha ma valaki 1997 óta magánpénztári tag, és majd 2030-40 körül megy nyugdíjba, arra a kérdésre, hogy neki egyértelműen többletnyugdíjat jelentene-e a pénztári tagság és megtakarítás, nem tudunk határozott igennel válaszolni. Mint ahogy nemmel sem. Az 1997-es reform abból a szempontból mindenképp elhibázottnak tekinthető, hogy azt tételezte fel, a pénztárak megjelenése önmagában orvosolja majd a problémákat. Illetve, ha nem is ezt tételezte fel, ezt az üzenetet sugározta a publikumnak.

Mindettől függetlenül jó ötlet-e a kockázatmegosztás, miszerint ha van esélye annak, hogy többletet adna a pénztári rendszer, akkor hadd egészítse ki az is az állami szisztémát (ha már amúgy is működik)? Jó ötlet. Igaz-e az, hogy az államnál feltétlenül nagyobb biztonságban van az aktív, nyugdíjáért dolgozó polgár megtakarítása, és az állam, mint a lehetséges legjobb gazda, nem engedheti meg, hogy azt felelőtlenül a pénztárak kezében hagyja? Nem igaz. Lehetne-e, sőt kellene-e jobban szabályozni a pénztári szektort, hogy nagyobb hatékonysággal dolgozzon? Igen, ez az állam egyik mulasztása. Ha mindez így van, akkor van-e értelme lerombolni egy működő intézményrendszert, és ezzel aggasztó üzeneteket küldeni a társadalom azon részének, amely még mindig hisz a jogrendszer stabilitásában? Nincs.

Nos, ezekkel a kérdésekkel is foglalkozni fogok az írás hátralévő részében.

Mi lesz a társadalombiztosítási nyugdíjjal?

Miközben most a nyugdíjpénztáraktól hangos a sajtó és a szakma, érzékelhetően folyik a színfalak mögött a névleges egyéni számlás (NDC) tb-nyugdíjrendszer előkészítése. Igen, kedves vájtfülű olvasó, ez az a bizonyos „svéd modell”, amelyről az év elején sokat hallottunk, s ennek vitathatatlan előnye volt a csinos szőke hölgyekről megjelenő képek sora a zordon télben. Mivel továbbra is viszonylag rövid véleményt igyekszem írni, és nem tudományos szakdolgozatot, itt nem következik az NDC részletes bemutatása, érdeklődőknek melegen ajánlom – nem csak ide, az egész történethez – a Nyugdíj Kerekasztal Jelentését itt.

Az NDC olyan felosztó-kirovó rendszer, mint a mai TB (folyó befizetésekből fizet ki folyó nyugdíjakat), de úgy néz ki, mint a mai pénztárak (egyéni számlát vezetnek nekünk, amelyen befizetéseink jóváíródnak, és egy virtuális kamattal növekednek). A kamatozás mértéke nagyjából a nemzetgazdasági bértömeg alakulása, azaz, ha többen többet dolgozunk és fizetünk utána járulékot, akkor több jut a nyugdíjakra, ha meg kevesebb megy be, akkor kevesebb is jön ki. Egy tisztességesen működő NDC-rendszer annyi nyugdíjat enged csak kifizetni, amennyire van fedezet, nem többet, nem kér az államtól az általános adóbevételekből is, teljesen transzparens, és ha a társadalom öregszik, a foglalkoztatottság csökken, akkor bizony a nyugdíjak is csökkenhetnek – vagy szinte automatikusan nő magától a korhatár, annak érdekében, hogy ne a nyugdíjak csökkenjenek. Szép rendszer, de rendkívül rizikós, és nem politikusbarát, amint ebből a rövid leírásból is látszik. Nem véletlen, hogy egyetlen hely van, ahol valóban tisztességesen működik (ez annak a bizonyos szőke modellnek a hazája), a többi fellelhetőségi helyei többnyire elég viccesek.

Tiszta sor, hogy – a régi szép TTT terminológiával – a tűrt és a tiltott határára került tőkésített magánpénztárak és a támogatott névleges egyéni számlás felosztó-kirovó tb-rendszer előre megfontolt összemosása fog elkövetkezni. Nyugodtan tessék visszalépni, hiszen ott is pont ugyanolyan egyéni számlavezetés fog történni (megjegyzem, ennek technikai megvalósítására a rendszer nem áll készen, és az ilyen mértékű fejlesztésekről és átállásról legalábbis vegyesek a hazai tapasztalatok, de csodák persze bármikor lehetnek). Az állam garantált kamatot fog jóváírni. Nincs kitéve a tőkepiacok ingadozásának. Ha többet fizetsz, többet fogsz kapni. Olcsó lesz a működtetés.

Ha a tisztelt olvasó figyelemmel követte az eddig leírtakat, világos, hogy ezek csak féligazságok. Önmagában az NDC-rendszer nem lesz sem biztonságosabb, sem pedig vonzóbb, mint a pénztárak. Ha rosszul mennek az országban a dolgok, nem fog segíteni, ha pedig jól, a jövő nyugdíjasainak ebben a rendszerben is több jutna, meg egyébként is. Sajnos azonban kevés a mozgásterünk a nyugdíjrendszert csak belülről rendbe tenni, miközben kívül morajlik a tenger.

Hacsak. Hacsak nem hiszünk abban, hogy egy szép egyéni számlás transzparens felosztó-kirovó rendszer önmagában tömegeket ösztönöz arra, hogy a formális rendszerekbe visszatérjenek, és ezáltal megugorjon a hivatalos foglalkoztatás, az adó- és járulékfizetési morál, a gazdasági növekedés. Erről az öngerjesztő folyamatról régóta tart a vita, én viszonylag kevéssé azonosulok vele, de ez valamennyire hitvita is.

Továbbá, hacsak nem fogja a szép új NDC-világ úgy összekötni a nyugdíjrendszert a családtámogatással, és úgy ösztönözni a gyermekvállalást (erős nyugdíjjogosultság-beszámítással), hogy ettől megugrik a születésszám, amely valóban az egyik elengedhetetlen feltétele lenne egy jó „nyugdíjreformnak”. De egy ilyet – ha meg lehet csinálni egyáltalán, s erről is nagy vita van a szakmában – nem csak az NDC tudhat.

Az NDC jobb állami tb-rendszer lehet, mint a mai, mert áttekinthetőbb (ha valóban megbízhatóan fog működni egyszer). De egy politikai időnyomás alatt összerakott és megvalósított NDC-rendszerbe az ösztönzőkkel és szankciókkal átterelt pénztártag-tömegek kis eséllyel nyújtanak majd jobb hosszú távú megoldást a nyugdíjproblémáinkra, mint egy békén hagyott (és jobban szabályozott) pénztári pillér és egy gondos előkészületekkel bevezetett egyéni számlás rendszer (vagy annak testvére, az egyszerűbb pontrendszer).

Miért nem jó, ha így alakul át a pénztárak működése? Mi az eljárás üzenete?

Először hadd térjek vissza arra, hogy nem tartom kizártnak az állam jövőbeli fokozott szerepvállalását a pénztári vagyonkezelés megmaradó szegmensében. Mi a gond azzal, ha az állam venné át a nyugdíjpénztárak vagyonkezelését? Elvileg ez lehetséges, vannak olyan országok, ahol az állam hasznos szerepet tölt be a hosszú távú megtakarítások menedzselésében. A probléma az, hogy míg ezekben az országokban a Transparency International indexei a legjobbak között vannak, más helyeken, amelyek korrupció-észlelési értékei sokkal hasonlóbbak a magyarországihoz, ezek a nagy állami szereplők igen komoly kérdőjelek között végzik tevékenységüket. Ugyanez a helyzet azzal is, amikor az állam a hazai kis- és középvállalkozások, illetve az infrastruktúra fejlesztésére kívánja igénybe venni a nyugdíjcélú megtakarításokat. Elvileg ezt lehetne transzparensen és hatékonyan is tenni, úgy, hogy ott van a piaci kontroll – de valahogy a világ egyes tájain ez mégsem szokott makulátlanul sikerülni.

Ami most már általánosságban, a rendszer átalakítását, a „reform reformját” illeti, sokszor elmondjuk, hogy a jogbiztonság, az intézményrendszerek stabilitása fontos érték, melynek hiánya gondot okozhat. Nos, itt ez vérre megy. A 3 millió pénztártag túlnyomó többsége fiatal, vagy ifjú középkorú (35-40 alatti). Jól érzékelhetően nagyon sokan úgy élik meg, hogy most elvesznek tőlük valamit, ami a sajátjuk, ami az egyéni számlájuk, amit nem az államra óhajtottak bízni, amely örökölhető stb. Mint fentebb már megállapítottuk, a tb-járulék és a magánpénztári tagdíj „össze van drótozva”, aki az egyiket fizeti, az a másikat is. Sokaknak, főleg a fiatalabbaknak a tb-be kerülő nyugdíjjárulék olyan, amelyben nem is bíznak, hogy valaha viszontlátják, viszont a magánpénztári megtakarításokat a magukénak érzik (bármennyit is panaszkodnak a hozamok miatt). Reális veszély, hogy a járulékfizetési hajlandóságot, a formális rendszerekben való általános részvételi készséget egyáltalán nem a jó irányba mozdítja a pénztári rendszer gyalulása. Ennek extrém megnyilvánulási formájáról, arról, amikor az ilyen lépések lökik a versenyképes tudással rendelkező egyént külföldre (nehogy már ilyen helyre fizessem az adómat!), ne is beszéljünk, mert az ilyen hatást nehéz megbecsülni. (Habár nagyon kíváncsi lennék az elmúlt évek elvándorlásáról szóló első hiteles kutatásra, mintegy szembesítendő a politikai „elitet”.)

Van egy még ennél szomorúbb megállapítás is. Az állam ebben az esetben úgy viselkedik, mint a rossz pedagógus az általános iskolában. Nem irányítja a gyerekek viselkedését, nem együttműködésre ösztönöz, nem az érdeklődésüket felkeltve tereli őket a helyes irányba, hanem erőből büntet. Azért oszt fekete pontot és egyest, mert ő a tanár, mert megteheti, és ezt az eszközt találja a legegyszerűbbnek.

Arról hallunk, hogy véget ért a piacok mindenhatóságának ideje, és most az erős állam, a modern állam válik főszereplővé, amely rendet tesz. Ezzel szemben a szomorú igazság az, hogy ez az állam nem erős, hanem gyenge. Ugyanis nem szabályoz, hanem büntet.

A magyar gazdaság legtöbb szektora valóban nem vált kellően versengővé, résztvevői nagyobb mértékben tudják kizsákmányolni a fogyasztókat, mint sok helyütt Nyugaton, nagy az „extraprofit”. Mindez a privatizáció menete, és az átalakulás egyéb zűrzavarai miatt. Erre azonban most nem a probléma gyökerének megtalálásával válaszol az állam – hogyan lehet szabályozással csökkenteni a belépési korlátokat, a magasabb verseny adminisztratív akadályait, emelni a transzparenciát – hanem ahol pénzt lát, azt elvonja. Ez persze rövidlátó és kontraproduktív hozzáállás. Csakúgy, mint a gyenge pedagógus részéről. Ezt látjuk a pénztárak esetében, de ugyanez a kotta az extraadóknál is. Sok pénzt termelsz, mert hagytuk neked, hogy túlzottan „zsírosodj, élősködj”? Hoci, elvesszük!

Az egyik legdrámaibb problémája a felállt új kormánynak a valódi szabályozási képesség hiánya – vagyis a valóban modern és erős állam hiánya. A Véleményvezér és persze mások is többször megemlékeztek például már arról a legalábbis szokatlan tényről, hogy a kulcsszereplő gazdasági minisztériumban közel öt hónapja nincs betöltve egyetlen főosztályvezetői hely sem. Mert úgymond normális az, hogy az új kormánynak minden apparátusbeli vezetőt ki kell söprűznie – viszont a kinevezéseket még nem sikerült megejteni. Csodálkozunk, hogy szabályozás helyett csapkodás folyik? Négy hónapja írtam ezeken a hasábokon arról, hogy elérkezett a szakpolitika ideje. Még most sem lenne késő.

A szabályozás helyett az erőből támadás rendkívül veszélyes. Az világos, hogy a valódi problémákat nem tudja megoldani, így a rövid távú esetleges pozitív egyenlegű hatást törvényszerűleg követik a negatív következmények. Jól látható a „dupla vagy semmi” is. Miközben gazdasági szabadságharcot hirdetünk azzal, hogy mi meg tudjuk oldani a saját problémáinkat, azért aggódva találgatjuk, hogy Angela Merkelnél hol van az a küszöb, amikor már felemeli a telefont, és megemlít az Allianz, a Deutsche Telekom, az E.ON és más társaságokkal kapcsolatos egyes kérdéseket. Amint a Véleményvezér megírta korábban, a valódi fékeket és ellensúlyokat a külföld, a piacok, és a választások jelentik. Az első és a második akcióterv is jól láthatóan ezek között igyekszik lavírozni. A nyugdíjpénztárakkal kapcsolatos akciózást érdemes ebben a mezőben is értelmezni.

Holtzer Péter

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Véleményvezér Facebook-csoportjához!