Véleményvezér

Orbán Viktor teljesen félreolvasta a világpolitika mozgási irányait. Azokba a kezekbe haraptunk bele, akiktől hamarosan segítséget kellene kapnunk. Magyarország helyzete a világban 2011-ben, évértékelő. (Fotó: Index)

Hazánknak a világban elfoglalt helye szempontjából 2011 mindenképpen tragikus év volt. Éppen akkor, amikor a leginkább szükségünk lenne megbízható szövetségesekre, kemény munkával elértük, hogy minden valószínűség szerint egyikükre se számíthassunk.

Ajánlott írásunk: Nobel-díjas aggódik értünk

Kellenek a szövetségesek

Még a legnagyobb országoknak is szükségük van olyan partnerekre, akikkel a hosszú távú érdekazonosság okán rövid távon nem csak a grammra kiporciózott érdekek mentén lehetséges az együttműködés. Szemben azzal, amit néhányan gondolnak, a szövetségesi viszonynak nem a függetlenség az ellentéte, hanem a gyengeség és a kiszolgáltatottság, ahogy a valódi függetlenséget sem magányosan és kitaszítottan lehetséges megvalósítani.

Magyarország 1999-ben és 2004-ben joggal ünnepelte, hogy az észak-atlanti közösségnek nevezett szövetségi rendszer, illetve az Európai Unió tagja lett. Ez a két szervezet jelöli ki Magyarország általános szövetségesi keretrendszerét, de természetesen ezen belül, sőt esetenként ezen kívül is akadnak olyan országok, amelyekkel mélyebb az ország kapcsolata – ugyanakkor fontos, hogy valamennyi esetében tudjuk tartani magunkat a szervezetek által meghatározott általános magatartási feltételekhez. Hazánk számára földrajzi, gazdasági és kulturális okokból elsősorban a német és az osztrák, kisebb részben pedig az olasz és a francia kapcsolat igazán fontos, míg az Egyesült Államokhoz való viszonyunk mind biztonságpolitikai, mind gazdasági szempontból (utóbbi elsősorban az USA nemzetközi szervezetekben betöltött szerepe miatt) meghatározó jelentőségű.

2011 története sajnos úgy is olvasható, mint egy olyan évé, amikor mintha szisztematikusan gyengíteni próbáltuk volna ezeket a szövetségesi kapcsolatokat.

2011 utolsó hetét az évértékelő írásoknak szenteljük. Négy cikkben fogjuk összegezni, hogyan láttuk gazdasági és politikai szempontból a világ és Magyarország történéseit. 

Kedd: A világgazdaság 2011-ben
Szerda: A világpolitika 2011-ben
Csütörtök: A magyar gazdaság 2011-ben
Péntek: Magyarország helyzete a világban 2011-ben

Washington aggódik, de minket nem érdekel

Nehéz eldönteni, hogy az Egyesült Államoktól vagy a Németországtól való elhidegülésünk volt-e látványosabb, de mindkettő esetében Budapest erőltette a távolodást.

Ami a washingtoni relációt illeti, mind a Nyugat hanyatlásának és idejétmúltságának hangoztatása, mind a keleti szél doktrínája, illetve az ezekből következő politikai lépések aláásták azt a kezdeti nyitottságot és jóindulatot, amivel az Egyesült Államok tekintett az új magyar kormányra. Az USA riválisai (Kína, Oroszország) felé tett látványos gesztusoknál is fontosabb azonban az a tény, hogy a magyar kormány visszatérően figyelmen kívül hagyta az amerikai külügyminisztérium és diplomácia mind sűrűbbé és keményebbé váló figyelmeztetéseit a hazai közjogi berendezkedés átalakításával kapcsolatban.

Természetesen lehet méltatlankodni, hogy egyáltalán mi köze Washingtonnak a magyar belügyekhez, de badarság elsiklani azon tény felett, hogy hazánk esetében bizonyos elvek betartása az Egyesült Államokkal ápolt jó és gyümölcsöző kapcsolat előfeltétele. Ez a viszony azonban igencsak megromlott, aminek legvilágosabb szimbóluma az atlanti szövetségesi rendszeren belül rendkívül ritkának számító amerikai demars kézbesítése volt, melynek tényét a magyar kormány ráadásul egészen hajmeresztő módon megpróbálta letagadni.

Már a németek sem a barátaink

Sajnos az európai politika nagyágyújával, Németországgal sem alakult jobban a viszonyunk. A speciális és szoros magyar-német viszony már régóta, az Orbán-kormány tevékenységétől függetlenül is a múlté, az viszont kifejezetten újdonság, hogy Berlinből is rendszeres figyelmeztetések érkeznek Magyarország felé, hogy aztán azokat a magyar kormány folyamatosan elbagatellizálja és semmibe vegye.

Ám a kapcsolat romlása szempontjából ennél is többet nyomott a latba az a tény, hogy az eurózóna megmentését egyes számú prioritásként kezelő Németországnak Görögország és Olaszország mellett talán Magyarországgal gyűlt meg a legtöbbször a baja. Érdemes felidézni, hogy az európai pénzügyminiszterek decemberi találkozóján hazánkkal megígértették, hogy az EU-IMF-tárgyalások megkezdése előtt nem fogad el gazdaságpolitikai szempontból jelentős intézkedéseket. Már maga az ígéret kicsikarása is nagyfokú bizalmatlanságot mutatott, az azóta látott fejlemények azonban ezt a bizalmatlanságot teljes mértékben visszaigazolták. Nagyon valószínű, hogy a részben ennek következményeként íródott Barroso-levél a német kancellár támogatását is bírta. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy Orbán Viktor hihetetlen magabiztossággal felvállalta annak ódiumát, hogy David Cameron mellett az egyetlen európai kormányfő legyen, aki azon a bizonyos brüsszeli hajnalon rögtön elkaszálja az Angela Merkel által nagy nehezen összehozott EU-mentő alapszerződés-változtatási megállapodást.

A fentiek mellett pedig szinte eltörpül annak a jelentősége, hogy a nálunk mind gazdaságilag, mind befolyás tekintetében lényegesen fajsúlyosabb osztrákok szemében is gyakorlatilag mumussá váltunk, ismét csak saját magunknak köszönhetően. Ez persze önmagában nem feltétlenül volna baj, de a másik két viszonyban végbement változásokkal együtt egy rendkívül aggasztó trend részévé válik.

Keleti szélre várva – hiába

Eközben pedig az amerikai és nyugat-európai relációk kiegészítéseképpen (és nagyon reméljük, hogy nem ellensúlyozásaként) meghirdetett keleti szél doktrínája csúfosan megbukott. Kína esetében teljesen egyértelmű, hogy egyszerű parasztok vagyunk az ő sakktáblájukon, akikre ráadásul a szép szavakon kívül egyelőre semmi mást nem szántak. Moszkvából nézve természetesen fontosabbak lehetünk, mint Pekingből, de semmi jel nem mutat arra sem, hogy hazánk bármilyen előnyt kovácsolt volna az oroszok felé tett gesztusokból.

2011 végén tehát elmondhatjuk, hogy nem maradt egyetlen fajsúlyos szövetségesünk sem. Sőt a velünk egy szövetségesi rendszerben lévő nagyhatalmak közül egyre többen érzik a késztetést, hogy már csak a hasonló magatartás elterjedésének megakadályozása miatt is megleckéztessék Budapestet. Ahogyan ez ilyenkor lenni szokott, a leginkább ellenérdekelt országok pedig gyengeségünket megérezve akcióba léptek. Az a gyanúnk, hogy a szlovák állam szlovákiai magyar állampolgárokkal szembeni fellépése, illetve Zágráb MOL elleni hadjárata, illetve Budapest ezekkel kapcsolatos teljes tehetetlensége csak a kezdet volt.

További évértékelő írásaink:
Megfizetjük a válság(félre)kezelés árát! (a világgazdaság 2011-ben)
A Nyugat alkonya még nem jött el (a világpolitika 2011-ben)
Magyarország ismét a szakadék szélén (a magyar gazdaság 2011-ben)

A fenti helyzetből világos, hogy a miniszterelnök teljesen félreolvasta a világpolitika mozgási irányait. Olyankor tett Kínára és Oroszországra, amikor azok már csak a populáris képzeletben voltak a válság bajnokai, és a valóságban egyre inkább saját regionális, illetve belső problémáik kezelése felé kezdtek fordulni. De úgy tűnik, a kormányfő felült a Nyugat alkonyának azonnali eljöveteléről szóló szellemi divatnak is, és közben megfeledkezett arról, hogy hazánk egy rendkívül nyitott és sebezhető ország, amelyik a jelenlegi helyzetben nagyon is rá van szorulva mások jóindulatára.

Így aztán 2011-ben végül azokba a kezekbe haraptunk bele, akiktől hamarosan segítséget kellene kapnunk.  

Ha tetszett az írás, kövesd a Véleményvezért a Facebookon is!