A magyar történelem különlegessége éppen a joguralom évszázados mélységében és a magyar emberek már-már irracionális szabadságvágyában fogható meg a leginkább. Ez volt az a két tényező, mely hosszú évszázadokon át kiemelt minket Európa keleti feléből, és a Magyar Királyságot ennyire a nyugati világ szerves részévé tette. A miniszterelnök által olyannyira megszeretett, központilag kierőszakolt összefogás pedig éppen ezt a két különlegességünket darálta és darálja le, egyre mélyebbre rántva minket a kelet-európaiság bugyraiba.

A Véleményvezérrel szemben Magyari Péter (Index) azt mondja, hogy Orbán Viktornak lényegében igaza van, sőt többek között ez a felismerés teszi őt sikeres vezetővé:

Ha megnézzük a vonatkozó közvélemény-kutatásokat, akkor azt látjuk, hogy a Kádár-korszakot tartja a lakosság nagy többsége a magyar aranykornak, míg az egész régióban itt a legnagyobb elutasítottsága a többpártrendszernek és a kapitalizmusnak. A szabadságszerető magyar nép mítosza a Véleményvezér fantazmagóriája, ezzel szemben az erős vezető utáni vágy remekül megmagyarázza például Orbán Viktor karrierjének történetét. (...) Orbánt éppen az tette a rendszerváltás utáni időszak legsikeresebb politikusává, hogy rájött, hogy erőből kell csinálni.

Magyari ezen túl az egész társadalmat átszövő „elnyomáson, önkényeskedésen, megalázáson alapuló" érintkezési formákról, „feudális hangulatra épülő rendszerekről" beszél, melyek véleménye szerint szintén igazolják a miniszterelnök kijelentését.

Magyarival vitatkozva a Nagy Levin néven kommentelő Vári György (Magyar Narancs) úgy gondolja, a magyarok a Kádár-rendszerben sem az elnyomást, hanem a társadalmi mobilitást, a meglévő kevés szabadságot szerették. Vári írja:

A néplélekről szóló sematikus ostobaságokat szokásba jött nálunk hihetetlen reálpolitikus ravaszságnak gondolni és a gátlástalan cinizmust hallatlan politikai képességként, ájuldozva csodálni. Ezért van az, hogy a két "legtehetségesebb"-nek tartott magyar politikus semmiféle közpolitikai eredményt nem tud felmutatni, kormányzásuk mérlege katasztrofális (Orbán esetében ez csak a második nekifutásra igaz) és ünnepelt tehetségük lényegében kimerül abban, hogy eredményesen tudták félrevezetni választóikat hosszabb-rövidebb időn keresztül. Magyarul annyiban, hogy hazudtak reggel, éjjel meg este. Káprázatos.

Onetheonehand néven hozzászóló kommentelőnk felmérésekre hivatkozik, melyekből az olvasható ki, hogy Magyarország nem csak nyugati államok közül, de Közép-Európából is kilóg:

A hazai és a skandináv (vagy általánosan a nyugati) államokat jellemző értékrendszerek, az együttműködésre való hajlandóság közötti különbség vitán felül óriási. Ahhoz, hogy egy társadalom általánosan felismerje, hogy az együttműködés előre visz, idő kell (és itt nem évekről, de nem is évtizedekről beszélünk) és pozitív visszakapcsolás: együttműködés, siker, sikerérzet, értékrendszerekbe beépülés, majd mindez újra és újra. És még az idő hiánya sem magyarázza eg azt, hogy a kutatások alapján Magyarország egyértelműen kilóg a CEE régióból is, és sokkal inkább a balkáni népekhez tartozunk.

Hozzá hasonlóan Martin József Péter is kutatásokat idéz:

Ami az értékeket illeti, ezekben valóban nagyon rosszul állunk, rosszabbul talán már nem is állhatnánk. Kutatások sora bizonyítja, hogy a magyar társadalomban a bizalmi szint rendkívül alacsony (vö. Fukuyama: „a bizalom a gazdaság cementje"), ebből következően kicsi az együttműködési hajlandóság, nemcsak az elit és a társadalom többi része között, hanem horizontálisan is. Továbbá a szabálykövetés sem divat, és, ami talán a legaggasztóbb, a World Value Survey szerint rémesen zárt társadalom a miénk, nagyjából annyira zárt, mint a maláj vagy az etióp (!). A japán egyébként sokkal nyitottabb, pedig ázsiai... A nyitott-zárt skálán iszonyúan messze vagyunk a fejlett világtól, és, amint arra már többen utaltak, a demokrácia és a kapitalizmus sem igazán népszerű.

Végül ezzel visszakanyarodik az alapkérdéshez:

De mindebből következik-e az, hogy mindenáron erőpolitikát kell folytatni? Nem hiszem, hogy ettől bármi is megjavulna. Demokráciában parancsszóra nem lesz összefogás, az vagy kialakul lassan, az érdekek és a normák mentén, vagy pedig nem lesz. A folytonos erőpolitika kontraproduktív, hiszen legitimálja a rossz beidegződéseket.