A központilag kierőszakolt összefogás éppen két különlegességünket, a joguralom évszázados hagyományát és a szabadságvágyat darálta és darálja le, egyre mélyebbre rántva minket a kelet-európaiság bugyraiba.

Egyre nehezebb elviselni, ahogy Orbán Viktor belelovallja magát a nemzet nagy bölcsének szerepébe. Tegnapi beszédében éppen a magyar történelem lényegét értelmezte újra – és azt a központi hatalom által kierőszakolt „összefogásban" találta meg. Ja, és közben Szent István népét és Mária országát félázsiainak titulálta. Gyurcsány Ferencet ezért keresztre feszítették volna. Egyébként joggal.

Ajánlott írásunk: Határon túliak váltják le a Fideszt?

Túl messzire ment

Amint Orbán Viktortól megtudhattuk, a magyar egy „félázsiai népség", amelyik csak az erő nyelvén ért. Arra van szüksége, hogy valamilyen központi erő megmondja neki, hogy merre van az arra, mert magától képtelen az összefogásra. Nem gondoljuk, hogy ez a kijelentés pontosan azonos volna Kertész Ákoséval, miszerint a magyar „genetikusan alattvaló", de nem kell nagyon tornáznia annak, aki valami hasonlót akar kihallani a miniszterelnök szavaiból. Például azt, hogy a magyarnak lelki igénye, hogy irányítsák, mert – szemben a skandinávokkal – nem érett a szabadságra.

Orbán Viktor, mint már oly sokszor, ismét a saját rövidtávú céljainak alárendelve értelmezgeti a magyar történelmet. Csak most az IMF-fel való küzdelem hevében túl messzire ment. Egy kicsit több tisztelet, egy kicsit több alázat üdvös volna.

„Az összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése. Lehet hogy vannak országok, ahol ez nem így működik, például a skandinávoknál, de egy ilyen félázsiai népség, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van. Ez nem zárja ki a konzultációt, a vitát és a demokráciát, de kell egy központi összefogás, ami az ország történelmi tapasztalataiból is levonható".

Orbán: Szörnyű helyzetben vagyunk (Index)

Mi ne tudnánk összefogni?

Amit ugyanis a kormányfő állít, az egyszerűen botorság. Az elmúlt 200 évben a magyar összefogás két leglátványosabb időszaka 1848/49 és 1956 volt. Mindkét esetben éppen azon bizonyos központi erő ellen fogott össze a magyarság úgy, hogy erre az égegyadta világon senki nem kényszerítette, senki nem szorította rá. De kézzelfogható összefogás valósult meg a reformkor és a rendszerváltozás idején is, megint csak központi kényszer nélkül.

De nézzük meg a kijelentés ellenpróbáját is! Vagyis azt az időszakot, amikor a központilag kierőszakolt összefogás igencsak jelen volt: akár a Kádár-, akár a Horthy-rendszerre gondolunk, nehéz lenne azt állítani, hogy az ország számára olyan sok jó származott volna a kierőszakolt „összefogásból". A központi erő szerelmesei nyilván a bethleni konszolidációt szeretik példaként felhozni, de ne felejtsük el, hogy ez mindössze tíz évet jelentett a körülbelül 70 évnyi történetből.

Véleményvezérek a Véleményvezéren - Blogunkon újságírók, bloggerek, közgazdászok és más, közélettel foglalkozó szakértők fejtik ki véleményüket a hozzászólásokban.

Központi irányítás: út a katasztrófába

A mindenkori hatalom szemszögéből persze nagyon könnyű az irányított összefogás hívévé válni. Hiszen a központból instruálva nagyon könnyen és hatékonyan lehet az erőforrásokat koncentrálni és egyetlen cél érdekében hegyeket megmozgatni. A szovjet gazdaság az egész világ csodálatát kivívta a harmincas, majd az ötvenes években, hiszen a központi akarat által összefogva óriási eredményeket értek el. De említhetnénk a hitleri Németország gazdasági csodáját is. Vagy aki a könnyedebb példákat szereti, az tekinthet a nyolcvanas évek Japánjára is.

A probléma azonban az, hogy ezek a rendszerek rendkívül könnyen mennek tévútra. Mégpedig azért, mert a központi irányítottságból az is következik, hogy nem működnek az önkorrekciós mechanizmusok, és ha neadjisten rossz irányba, rossz célra koncentráljuk az erőforrásokat, akkor abból nem kisebb probléma, hanem hatalmas katasztrófa lesz. A Szovjetunió és a Harmadik Birodalom a történelem szemétdombján végezték, Japán pedig húsz éve képtelen kimászni abból a gödörből, ahova a nyolcvanas évek juttatta.

De hozhatnánk azt a példát is, amikor az összefogást kierőszakoló központi erő vezetője azt hiszi, hogy az unortodox gazdaságpolitika nem káros az országnak, illetve ennek ellenkezőjéről semmilyen tény és vélemény nem képes meggyőzni, és a fene nagy kierőszakolt összefogás jegyében a biztos lecsúszásba viszi az országot.

Olvasd el ezt is: A nagy dinnyebohózat

Joguralom és szabadság

A Véleményvezér teljesen máshogyan olvassa a magyar történelmet, mint a kormányfő: meggyőződésünk, hogy a magyar történelem különlegessége éppen a joguralom évszázados mélységében és a magyar emberek már-már irracionális szabadságvágyában fogható meg a leginkább. Ez volt az a két tényező, mely hosszú évszázadokon át kiemelt minket Európa keleti feléből, és a Magyar Királyságot ennyire a nyugati világ szerves részévé tette.

A miniszterelnök által olyannyira megszeretett, központilag kierőszakolt összefogás pedig éppen ezt a két különlegességünket darálta és darálja le, egyre mélyebbre rántva minket a kelet-európaiság bugyraiba.

Kíváncsiak vagyunk, hogy a magyarokat gyakorlatilag lazán leszolgalelkűző miniszterelnök akkor is ennyire szeretné-e a központi erő és összefogás gondolatát, ha az neadjisten egy szocialista miniszterelnök alatt valósulna meg.