Túl sok idő telt el, és amúgy is történelmi szükségszerűség volt a diktatúra, aminek mindenki működtetője volt - az ellenérvek nem állnak meg. Lusztrációra igenis szükség van. (Fotó: MTI archívum)

A Jobbik egy lusztrációs alkotmánymódosítás segítségével azt akarja elérni, hogy se politikai, se közigazgatási, se állami tisztséget nem vállalhassanak január 1-je után azok, akik a rendszerváltás előtt bármilyen állami, párt- vagy rendvédelmi szervezetben vezető tisztséget töltöttek be.

Ajánlott írásaink:
A kommunistákat lelövik, ugye?
Ki adja majd vissza, amit a nácik és a kommunisták elvettek?
Ki adja vissza Magyarországnak az elmúlt 60-70 évet?

Miért fontos a lusztráció?

A Véleményvezér korábban már írt erről a kérdésről. Ha van igazán fontos ügy, akkor ez tényleg az. A rendszerváltás utáni Magyarország is kiváló bizonyítéka annak: nem lehet jogállamot építeni anélkül, hogy számot ne vetnénk a múlttal. Ha ezt nem tesszük, akarva-akaratlanul is „jogfolytonosságot” vállalunk a megelőző időszak bűneivel. Viszont ha valóban számot akarunk vetni, akkor fel kell készülnünk, hogy nemcsak az absztrakt Elnyomással és Bűnnel, hanem a hús-vér emberekkel kell foglalkoznunk.

1990-ben az igazságtétel, a kommunista bűnösök megbüntetése mellett a lusztráció, azaz ezen személyek közéletből való kizárása is elmaradt. Nem tisztáztuk, hogy a Kádár-rendszerben jelentős pozíciót betöltők valójában mik is voltak: az országért dolgozó rendes hazafiak, egyszerű karrieristák, hazaárulók vagy maguk is áldozatok. Ezzel együtt persze elmaradt a kommunista diktatúra alatt vagy az akkori kapcsolatrendszerre épülő vagyonok törvényességének vizsgálata, illetve erkölcsi megítélésének egyértelműsítése is.

Az eredményt pedig jól ismerjük: a mostani jogállami rendszerünknek aligha van erkölcsi alapja, sokan nem tekintik igazságosnak sem, többek közt pont azért, mert az új rendszer sosem tudott elszámolni a múlttal.

2010. évi .... törvény

a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról

Az Országgyűlés, mint alkotmánymódosító hatalom a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény (a továbbiakban: Alkotmány) 19. § (3) bekezdés a) pontjában meghatározott hatáskörében eljárva a következ ő törvényt alkotja:

1.§

Az Alkotmány 2. §-a az alábbi (4) bekezdéssel egészül ki:

„2. (4) A Magyar Köztársaságban nem folytathat politikai tevékenységet, nem lehet állami vezető, társadalmi szervezet vezető tisztségviselője, vezető beosztású kormánytisztviselő, vezető beosztású köztisztviselő, vezető beosztású közalkalmazott, a rendvédelmi szervek illetve a Magyar Honvédség vezető beosztású tagja, bírósági illetve ügyészségi vezető, állami illetve önkormányzati többségi vagy résztulajdonban álló gazdasági társaság vezető tisztségviselője vagy ezen gazdasági társaság ellenőrző szervének tagja, aki az 1990. május 21-ét megelőző időszakban állami vezető, az egykori állampárt vezető tisztségviselője, vagy bármely erőszakszervezet vezető beosztású tisztje volt.”

2. §

E törvény 2011. január 1. napján lép hatályba.

Dr. Staudt Gábor, Szilágyi György és Vona Gábor törvényjavaslata

Mik az ellenérvek?

Borítékolható, hogy a lusztráció ötlete, mint mindig, most is hangos ellenállásba fog ütközni.

Az egyik legtipikusabb ellenérv az, hogy már túl sok idő telt el a rendszerváltozás óta, húsz év után pedig már nem is volna értelme egy ilyen lépésnek. Pedig számtalan nemzetközi példa van rá, hogy országok évtizedekkel, sőt évszázadokkal később is fontosnak érzik kimondani, hogy egy valamikori rezsim gyilkos és elnyomó volt, működtetőit pedig ezért felelősség terheli. Húsz év pedig egészen biztosan nem történelmi léptékű idő, így nem zárhatja ki a lusztrációt.

A másik jellemző felvetés, hogy Magyarország – a jól ismert marxista kifejezés szerint – „történelmi kényszerpályán” volt. Vagyis: senki nem tehet semmiről, legfeljebb a Történelem. Sőt, egyenesen meg kellene köszönnünk Kádárnak vagy Marosánnak, hogy Magyarországból nem lett egy NDK vagy Albánia. Remélhetőleg nem kell magyarázni, miért gyomorforgató ez az érvelés. Attól még, hogy szovjet katonák állomásoztak Magyarországon, Kádár János és csapata ugyanúgy (sőt éppen ezért) gyilkos volt és hazaáruló. A rendszer magyarországi működtetőinek a közéletből való száműzése pedig ugyanúgy kívánatos.

A harmadik ellenérv az előzőnek a megfordítása: ez a „senki nem tehet semmiről” helyett a „mindenki benne volt a rendszerben” tétele. Hiszen mindenki segített fenntartani a Kádár-rendszert, mindenkinek van takargatnivalója. Ez megint a „bűnöző logikája”: az érv nem különb annál, mintha a bankrabló és rablást végignéző, megfélemlített civilek közé tennénk egyenlőséget, mondván, utóbbiak nem avatkoztak közbe, tehát ők is „benne voltak a buliban”.

Az igazi kérdés

Nyilvánvaló, hogy óriási különbségek voltak az előző rendszer egyes szereplői között. És az is biztos, hogy egy lusztrációs törvénynek sem lehet az a célja, hogy azokat az embereket büntesse erkölcsileg vagy jogilag, akik mondjuk családjuk féltése vagy a természetes karriervágy miatt kisebb kompromisszumot kötöttek a pártállammal.

Az igazi cél tehát csak az lehet, hogy az előző rendszer aktív irányítói és vezetői ne lehessenek irányítók és vezetők egy demokratikus jogállamban. Az igazi kérdés pedig ennek megfelelően nem az, hogy szükség van-e a lusztrációra. Hanem az, hogy hol húzzuk meg a határt: a múlt rendszer első harminc, háromszáz vagy háromezer vezetőjénél.

Erről kellene végre vitatkozni!

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Véleményvezér Facebook-csoportjához!