Azzal, hogy sosem húztuk meg a vonalat jó és rossz, ellenálló és káder között, elvesztettük annak a lehetőségét is, hogy igazi hőseink legyenek. (Fotó: Hetek)

Az elmúlt hetekben ismét közéleti témává vált a pártállami múlt: a legtöbbet azzal foglalkoztak, miszerint Heltai Péter magyar rendszerellenes értelmiségiekről írt jelentéseket a ’80-as években Kolozsvárott.

A Véleményvezér már korábban is az ügynöklisták mielőbbi teljes nyilvánossága mellett érvelt, ám úgy tűnik, ha ez meg is valósulna egyszer, az sem lenne elég: ugyanis nem csak a jogszabályokban és az irattárakban, de a fejekben is valahogyan rendet kellene tenni. Ez az írás az érem másik oldalát szeretné bemutatni: azt, amivel Magyarországon nem szeretnek foglalkozni.

Magyarország ’80…

Korunk embere kulturális amnéziában szenved. Úgy alkotunk véleményt a múltról, hogy már nem is emlékszünk rá, mi volt 25-30 éve, pedig nagyon más szelek fújtak akkor. Egypártrendszer volt, ami bár recsegett-ropogott, de még mindent bőven az állampárt irányított. Különvélemények már akadtak, de jórészt csak a hivatalos marxista keretek között. Utazni már lehetett, de persze csak a kivételezetteknek, és magánvagyonok is felhalmozódtak, de csak a pártközelieké. Ugyanakkor a keleti blokk többi államához képest a rendszer akkorra már tényleg langymelegnek tűnt: már nem küldtek senkit Recskre, és ha az ember nem szervezkedett vagy tüntetett nyilvánosan a rendszer ellen, akkor békén hagyták.

És hát be kell vallanunk, a népi ellenállás leginkább abban merült ki, hogy szidtuk otthon az oroszokat, és egy ország röhögött nyíltan a szocializmus „vívmányain”. Ez volt a „gulyáskommunizmus”, és egy ilyen országban lett besúgó, aki akkor besúgó lett.

Ajánlott írásaink:
A kommunistákat lelövik, ugye?
Megszabadulni a kommunistáktól: harminctól vagy háromezertől?
Ki adja majd vissza, amit a nácik és a kommunisták elvettek?

… vs. keleti blokk

De nem ilyen volt a keleti blokk többi állama, különösen nem Románia. Valószínűleg nem is tudjuk elképzelni, hogy a nyolcvanas évek Romániája mennyivel durvább és kegyetlenebb rendszer volt: ott nem a „hofigézás” szocializmus honolt, hanem egy igazi terrorállam a magyar ötvenes éveket megszégyenítő személyi kultusszal. Nicolae Ceausescu olyan országot épített, melyben semmilyen különvéleménynek nem volt helye, az ország pedig hermetikusan el volt zárva a külvilágtól. A házkutatások, a kihallgatások és a Securitate fizikai zaklatása mindennaposak voltak. Csakúgy, mint a falurombolás (értsd: magyar falvak megsemmisítése) és a magyarellenes propaganda. Ugyanis Magyarországgal ellentétben Romániában a szocializmus egy igazi sovén diktatúrává változott.

A nyolcvanas évek Erdélye egy szörnyű világ volt, melyben magyarnak és kisebbségi származásúnak lenni még borzasztóbb lehetett. Nem véletlen, hogy az akkori magyar értelmiség egy jelentős része fizikai biztonsága érdekében hajlandó volt még a Román Kommunista Pártba is belépni. Sokaknak ma már meglepőnek tűnik, de például Sütő András és Domokos Géza, az RMDSZ első elnöke is román kommunista párttagok, sőt a pártvezetőség tagjai voltak.

Amiről nem beszélünk

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem használhatjuk a magyar szocializmusról alkotott képünket más szocialista országokra, sem azokét hazánkra. Nem túl nehéz belátni, hogy távolról sem volt ugyanaz Kolozsvárról jelentéseket írni, mint a legvidámabb barakkban, vagy éppen, mint egy nyugati országból informálni az elvtársakat.

De van ennek az ügynöközésnek egy másik oldala is. Mi itthon ugyanis nem tudjuk, mert sosem dolgoztuk fel, hogy mi volt rossz a szocializmusban, és mi az, ami esetleg nem. Mi volt elítélendő, és mi volt dicséretes. Mi volt hazaárulás, és mi hőstett. Az ügynököt keressük, de senki sem beszél a beszervezőkről. Azokról pedig egyáltalán senki, akik a jelentéseket olvasták.

Az ügynökmúltról szóló közbeszéd azonban elsősorban azokkal szemben igazságtalan, akik sosem voltak ügynökök, hanem hősiesen ellenálltak. Azzal ugyanis, hogy sosem húztuk meg a vonalat jó és rossz, ellenálló és káder között, elvesztettük annak a lehetőségét is, hogy igazi hőseink legyenek, amire pedig igen nagy szükségünk lett volna és lenne ma is. Persze, ez a hozzáállás azokkal szemben is igazságtalan, akik valami miatt ügynökök lettek. Mára ugyanis azt is tudjuk, hogy közöttük sem lehet egyenlőségjelet tenni: az egyik lehetett egy megzsarolt ember, aki senkiről nem mondott semmi inkriminálót, a másik meg egy túlbuzgó, aljas besúgó.

Író vagy olvasó?

Hazánkban valami nagyon nincs rendben a fejekben. Mi ugyanis nem azt tartjuk gyomorforgatónak, ha egy erdélyi magyart megfogott a Securitate, miközben az egykor jelentéseket olvasó Pozsgay Imre ma is nyugodtan alkotmányozhat, és azon versengenek állami vezetőink, hogy a korábban szintén jelentéseket kapó "pufajkás" volt miniszterelnöknek ki adjon kivételesebb kórházi ellátást.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Véleményvezér Facebook-csoportjához!