Orbán Viktor minden forradalmi lózungja ellenére sem mert nekimenni a mindenkori magyar kormányt fogva tartó, egyre csak hízó inaktív népességnek. A Fidesz, akárcsak szocialista elődjei, az aktívakat sarcolja és az inaktívak kegyeit keresi. A Véleményvezér évértékelése. (Fotó: Kovács Tamás/MTI)
MSZP: végre vége!
Tavaly ilyenkor nagy várakozásokkal tekintettünk az új esztendő elé. Azt reméltük, hogy 2010-ben végre formálisan is véget érnek a volt kommunista párt és szövetségese uralmának hosszú évei. Hogy a 2010-es választások az SZDSZ szétesése után az MSZP-t is ráteszik arra a lejtőre, ahonnan nincs visszaút felfelé.
És ebben nem is kellett csalódnunk. Sőt még a politikai értékmentesség és köpönyegforgatás tökélyre fejlesztője, a kései MDF is elsüllyedt. A Véleményvezérnek meggyőződése, hogy innen tényleg nincs visszaút az MSZP számára sem. Elsősorban azért, mert szépen lassan kihal a magyar társadalom azon része, amelynek értékeit, ízlését és kifejezésmódját a politikában az MSZP képviselte. 2006-ban Gyurcsány Ferenc már felfelé harcolt a demográfiai lejtőn, és minden bizonnyal veszített volna, ha a Fidesz nem az elmúlt húsz év legostobább kampányával megy ellene. 2010-re azonban éppen ezen választásdemográfiai okból már esélye sem volt a szocialistáknak: még akkor sem lett volna, ha véletlenül nem katasztrofálisan kormányoznak az előző négy évben.
A Fidesz pedig beütötte a szögeket a koporsóba. A könnyen megszerezhető többség helyett ügyes kampánnyal kétharmadra tett szert és ezzel megkapta a lehetőséget, hogy befejezze, amit 1998 és 2002 között megkezdett.
Fidesz: mit reméltünk?
Mostani szemmel nézve már naivitásnak tűnik, de egyszerűen csak abban reménykedtünk, hogy a Fidesz – tanulva saját és riválisai hibáiból – józanul fog kormányozni. A Medgyessy és Gyurcsány-kormányok ámokfutása, majd a Bajnai-kormány szükségszerű ideiglenessége után már ez, a józan kiszámíthatóság is óriási előrelépés lett volna. Mindenki tudta, hogy nehéz gazdasági helyzetet (magas államadósságot és alacsony növekedési potenciált) örökölt az új kormány. Ugyanakkor az elmúlt néhány évben jelentős színvonalbeli emelkedést elkönyvelő honi közgazdasági közbeszédnek is köszönhetően a kitörési pontok is meglehetősen világosak voltak. Ráadásul a Fidesznek legalább két éve volt részletes szakpolitikai programokat kidolgoznia, ezért joggal remélhettük, hogy felkészülten, konkrét elképzelésekkel vágnak neki a kormányzásnak.
Nem csodát vártunk, csak egy kis bölcsességet és normalitást a káosz évei után.
Orbán Viktor: vajon mit akar?
Úgy tűnik azonban, hogy az áhított kétharmados többség súlya agyonnyomta a kormányt. Pontosabban a kormányfőt, Orbán Viktort. Az ugyanis az első pillanattól kezdve mindenki számára világos volt, hogy valamennyi jelentős kérdésben Orbán Viktor fog dönteni. Övé a dicsőség, de övé a felelősség is, ahogyan utóbbit nem egyszer hangsúlyozta. Ő pedig a kétharmad birtokában mindenképpen kisebb rendszerváltást, forradalmat akart csinálni. Megpróbálni fenekestül felforgatni azt a rendszert, melyről meggyőződése, hogy rossz. Tudta, hogy az életben csak egyszer adódik ekkora lehetősége, és nem mert nem élni vele.
Akadnak persze erős érvek a kétharmad szőnyegbombázásszerű használata mellett. Elsősorban az, hogy az elmúlt húsz év fő haszonélvezői a 2010-es választások után továbbra is komoly hatalommal bírnak, és később, akárcsak 2002-ben (lásd a Centrum Párt finanszírozási hátterét) ismét visszaforgathatják az idő kerekét, és megszüntethetik egy esetleges józan kormányzás eredményeit. Nem elég tehát jól kormányozni, arról is gondoskodni kell, hogy az eredmények hosszú távon megőrizhetőek legyenek. A jóindulatú olvasat szerint a miniszterelnök az elmúlt nyolc hónapban elsősorban azon dolgozott, hogy az előző húsz év rendszerének tartóoszlopait jelentő hatalmasságok ne hajthassanak végre restaurációt négy év múlva (hogy milyen párton keresztül, az csupán egy technikai kérdés).
Aki még emlékszik 2002-re, arra az elképesztő szellemi és morális zuhanásra, amit a Medgyessy-Kovács páros győzelme jelentett, az tudja, hogy nagyon is érthető aspirációról van szó.
De miért csalódtunk?
Bármennyire is érteni véljük a miniszterelnök megfontolásait, szerintünk óriásit téved. A tévedése pedig rettentően drága lesz mindannyiunknak.
Mert 2014 nem 2002 újrajátszása lesz. Elsősorban azért nem, mert a kettő közötti tizenkét évben alapvetően kicserélődik és megváltozik a magyar választónépesség, mégpedig a régi „polgári Fidesz” számára kedvező irányba. Eltűnik 12 évnyi ember, nagy részük gondolkodásmódjukat, világlátásukat tekintve a szocializmus igaz gyermeke: ők azok, akik döntő szerepet játszottak a 2002-es restaurációban. Eközben a helyükbe lépő generációk szocializációja már egyértelműen a piacgazdasághoz, a nyugati fogyasztói kultúrához és bizony a munkához kapcsolódik – az EU-hoz képest meglévő alulfoglalkoztatottságunk döntő többsége ugyanis a 45 év feletti népességben jelentkezik. Vagyis egy, az 1998-2002 közötti ciklushoz hasonló kormányzati stratégia stabil választásdemográfiai alapjai immáron adottak lennének.
Éppen ezért az esetleges restauráció elleni legjobb védekezés a józan, a magyar politikai szóhasználatban polgárinak nevezett politika lenne. Egyszerűbben: az inaktív népességtől az aktívak felé kellene jelentős jövedelem-átcsoportosítást végrehajtani. Előbbiektől elvenni, utóbbiaknak adni – ami valójában azt jelenti, hogy előbbieknek kevesebbet adni, utóbbiaktól pedig kevesebbet elvenni. Az inaktívak csoportján belül pedig úgy kellene átalakítani a juttatások rendszerét, hogy az inaktívak egy része (mondjuk a leghosszabb munkaviszonnyal rendelkező nyugdíjasok) tartósan a kormány szövetségeseivé váljanak, megakadályozva ezzel egy, az inaktívakra építő választási koalíció sikerét.
Nem is beszélve arról, hogy éppen ezek a lépések kellenének a jelenlegi zsákutcás magyar gazdasági modellből való kikászálódáshoz. A fenti stratégia végrehajtása lehetővé tenné továbbá a már csak néhány évig nyitva álló „demográfiai ablak” kihasználását is. Mindez nem a Véleményvezér ötlete: évek óta mondogat ilyesmit a legtöbb valamire való magyar gazdasági szakember. Ennek a politikai stratégiának a megvalósításához is szükség lenne a kétharmados felhatalmazás aktív használatára, csak egészen másképpen: elsősorban a sólyomi Alkotmánybíróság által bebetonozott szociális jogok intézményének leépítéséhez.
A kormány ehelyett az inaktívak juttatásainak reálértékét őrizgeti gondosan, miközben az aktív népességen belül hajt végre jövedelemátcsoportosítást: az alacsonytól a magas jövedelműek felé. Mivel ez a politika gazdaságilag természetesen fenntarthatatlan, a kormány az aktívak megtakarításait (magánnyugdíjpénztári rendszer) veszi el, hogy ideig-óráig relatív egyensúlyban tartsa a költségvetést. Az egykor magát polgári pártként definiáló Fidesz második kormánya, akárcsak szocialista elődjei, az aktívakat sarcolja és az inaktívak kegyeit keresi. Mivel azonban utóbbi csoportokban mindenfajta történelmi tapasztalat okán a Fidesz nem bízik, a kétharmados felhatalmazást többek között arra használja, hogy megpróbálja az ő választói cselekvésüket folyamatosan orientálni. Ezért olyan fontos például a kormány számára a rádiók és a tévék szorosabb szabályozása.
Nem forradalom, de még csak nem is igazi változás
Mindez nem csak rossz politika, de rossz gazdasági stratégia is. Ahogyan azt az elmúlt években többek között a Fidesz is rengetegszer elmondta: a magyar gazdaság kilábalásához csakis új munkahelyek százezrein keresztül vezet az út. Ehhez azonban a munkahelyteremtőket és a munkavállalókat kellene ösztönözni, ami fájdalom, de csakis az inaktívak rovására történhet.
A kormány azonban nem ezt teszi. Ami eddig történt, az minden volt, csak nem a józan változtatás és nem a polgári politika kormányzása. De még csak nem is forradalom. Ugyanis az 1990-es rendszerváltozás után megkötött ördögi kompromisszum (rokkant- és korai nyugdíjazás a szociális békéért) talaján egyre nagyobbra hízlalt inaktív népesség mindmáig fogva tartja a mindenkori kormányt. Orbán Viktor pedig minden forradalmi lózungja ellenére sem mert nekimenni ennek a tömbnek, nem mert semmit sem kezdeni az egész országot lehúzó ballaszttal. Így viszont az eddigi kényszerpályák éppen úgy fogva tartják majd őt is, ahogyan elődeit.
A hatalommal rendelkezők személye változott, néhány nagyon rossz arc eltűnt, de ez még mindig ugyanaz a rendszer, bármilyen valóban jelentős változtatás nélkül. Nem, nagyon nem ezt vártuk 2010-től és az új kormánytól!
Ha tetszett az írás, csatlakozz a Véleményvezér Facebook-csoportjához!
Az utolsó 100 komment: