Csak pár kiegészítés: a magyar államadósság átlagos kamatszintje 5,5% körül van. Ezt cserélgetjük le most lelkesen 8,5-9%-ra. Ne legyenek illúzióink, ha sikerülne is a piacról finanszírozást találni, az a mostani megítélésünk mellett devizában sem lenne ennél olcsóbb. Amennyiben tehát fennmaradnak a mostani feláraink, akkor az adósság átárazódása után 75%-os GDP arányos államadóssággal számolva a mostani a GDP 4,2-4,4%-ra rugó kamategyenleg a GDP 6,5-6,8%-ig emelkedne.

Mivel az adósság átlagos futamideje elég rövid, és elsőként a legalacsonyabb kamatú adósságelemek járnak le - az IMf EU hitel - ezért az átárazódás mintegy 80%-a beesik 4-5 év alatt, ami miatt a mostani kamatszint fennmaradása esetén a GDP arányos kamategyenleg évi 0,4 százalékponttal romlik. Azaz jelenlegi forintban az első évben 120 milliárd forinttal, a másodikban 240-el, a harmadikban 360 milliárd forinttal várható rosszabb kamategyenleg, mintha meglenne a deal (az IMF-et kb 4%-on kapnának, és olcsóbb lenne a többi is, akkor talán maradhatna a mostani átlagos kamatszint). Tehát minden évben újabb 120 milliárd forinttal kellene addicionálisan kiigazítani a költségvetést.

Mi lenne az optimális stratégia?
1. Egy jó kis strukturális kiadáscsökkentésen alapuló Konvergencia-program,
2. egy piacbarát kormány-átalakítás,
3. IMF-EU megállapodás.

Ehhez képest milyen hírek szivárognak:
1. tranzakciós adón alapuló kiigazítás, tehát újabb nem szokásos, bevételoldali, feketegazdaságbarát csomag
2. valami kormányátalakítás, de az eddigi hírekből semmi piacbarát nem látszik
3. a jegybanktörvény tervezet nehezen nevezhető mérföldes lépésnek a megállapodás irányába

On the other hand... Tételezzük fel, hogy mindez így van, ahogy a bejegyzés állítja. Tételezzük fel, hogy Magyarország nem akar hitelt felvenni, a Valutalap meg nagyon szeretne hitelt nyújtani. De várjunk csak...Nem fordítva szokott ez lenni? Nekem pl. ha pénzre lenne szükségem, többre, mint amennyivel rendelkezem, elmennék a bankba és hitelért folyamodnék. Aztán a bank elmondaná a feltételeit, aminek ha megfelelek, akkor megkapom a kért összeget. Magyarország és az IMF esetében viszont - a cikk állítása szerint - fordított a helyzet. Magyarországot üldözi egy tekintélyes nemzetközi szervezet, hogy vegyen már fel kedvezményes hitelt, fele akkora kamatra, mint amennyiért most hitelezik, Magyarország meg sunyi módon trükközik és alig tud elugrani az olcsó hitel elől. Nem gyanús ez egy kicsit? Nem arról van-e szó, hogy az 5,5% IMF kamat és a piacról megszerezhető 8,5%-os kamat közti különbözetnek bizony meg van a súlyos, pénzben kifejezhető ára, amit nagyon is meg akarnak velünk fizettetni? És nem lehet, hogy ez a végén sokkal magasabb és fájdalmasabb, mint amit most Magyarország "kamatfelárként" fizet? Nem arról van szó, hogy az IMF épp azért nem árulja el a feltételeit, mert kiderülne, hogy az 5,5%-os kamatért cserébe olyan dolgokat kér, amitől rögvest kedvezőtlennek tűnne a konstrukció. Vajon akiknek a pénzéből az alap gazdálkodik, miért akarnak 5,5%-ért hitelezni Magyarországnak ha ezt megtehetik 8-9%-ért is? Nem lenne kifizetődőbb számukra? Nem a pénzügyesek szokták azt mondani, hogy legyünk gyanakvóak, ha egy pénzintézet a piaci feltételekhez képest kirívóan jó ajánlattal édesgeti magához az ügyfeleket? Vagy ne legyünk ilyen gyanakvók és higgyük el, hogy azt a három százalékos kamatkedvezményt ingyen adják Magyarországnak? Pusztán szívjóságból...

@Lánczi Tamás: Hát... Tamás, erre a bejegyzésedre én is elkezdhetném most gyártani a "nem-közgazdász" értelmiség furcsa viszonyát a gazdasági realitásokhoz. ;)

De maradjunk a tényeknél, ugyanis több félreértés is van a felvetésedben, amitől ebben a formájában (szerintem, tenném hozzá, de ezúttal nagyon határozott a véleményem, úgyhogy nehezen teszem) értelmét veszíti.

1. A poszt sehol nem állítja, hogy az IMF rohanni akarna hozzánk pénzt adni, csupán azt, hogy MI nemigen igyekszünk eljutni a hitelmegállapodásig. Érdemes Kovács Krisztián mai indexes írását elolvasni, többek között ebben is világosan benne van az, amit amúgy minden megfigyelő láthat és érthet: az IMF egyelőre az egész ügyben outsider. Ezt nem is ragoznám tovább, a kormány azon komikus igyekezete, hogy úgy csinál, mintha ő az IMF-fel tárgyalna, úgy tűnik mégis megtévesztő lehetett.

2. Mindebből azonban világosan következik, hogy a "mit kérhet cserébe az imf, amiért ilyen olcsó hitelt akar adni, biztosan nem szívjóságból adja" felvetés irreleváns.

Elnézést, és nem tudom megállni: ez az okfejtés amúgy is Bogár László-i mélységekben van.

Az IMF valóban nem szívjóságból ad hitelt, de nem is az egyes körökben sugalmazott összeesküvés elméletek miatt. Lender of last resort - így hívják ezt. Ez a dolga, azért. Ha majd eljut oda a tárgyalás, akkor persze lesznek feltételei. Hogy ebben mennyire fogja vezérelni az a józan belátás, hogy a pénzét egy értelmes (tehát nem a mostanihoz hasonló) gazdaságpolitikához akarja adni, vagy mennyire a rosszindulat és a sértett lobbik befolyása, azért értelmetlen találgatni, mert az IMF (még egyszer) egyelőre outsider.

(A kamat amúgy nem 5,5%, hanem mai ismereteink szerint még kisebb, 3-4% lenne.)

Amúgy abban én sem feltétlenül vagyok biztos, hogy az IMF által kierőltetett gazdaságpolitika feltétlenül az ország számára optimális gazdaságpolitika lesz. Sajnos azonban az a szomorú helyzet, hogy az még mindig közelebb fog állni az ideálishoz, mint a jelenlegi. Szóval szerintem úgy áll a helyzet, hogy sokkal inkább a hú de szuverén gazdaságpolitikánk miatt aggódnék, mintsem azért rágjam a körmömet, hogy vajon hány jó magyar birkát kell az IMF oltárán feláldozni.

Hogy végül a közgazdász flegmaságát is illusztráljam, kikacsintva a gazdasági racionalitás mögül azt jegyezném meg: a fentiektől függetlenül persze a kormány érezheti majd úgy, hogy POLITIKAILAG nagyon költséges az IMF-hitel. (Ez az érzése feltehetően még attól sem enyhül, ha közben mégis megsejti, hogy IMF nélkül sincsen túl sok mozgástere karakteresen más gazdaságpolitikát csinálni. Ráadásul ezt IMF-fel a háta mögött is meg fogja próbálni, de ez egy másik kérdés.) Az azonban, hogy az IMF politikailag költséges, engem nem érdekel. Ugyanis az világosan látszik, hogy az IMF-hez (vissza)vezető utat a kormány önszántából járta végig. Arról, hogy csak azért, mert közben be volt csukva a szeme, nem tehet senki más, csak ő maga.

@Madár István: Kedves István: nem politikai költségekről beszéltem, de ha már szóba hoztad, épp a vvezér mai bejegyzése jelzi azt, hogy a politikai költségek is igen csak tudnak fájni. Nem csak a politikusoknak, hanem mindannyiunknak. Amit ontheonehand kolléga elintéz azzal a félmondattal, hogy egy "jó kis strukturális kiadáscsökkentés kéne" az konkrétan azoknak a radikálisoknak a malmára hajtaná a vizet, akiknek az előretörése valószínűleg jó néhány befektetőt elgondolkodtatna, hogy jó helyen van-e a pénze. Azt is tudom, hogy sok közgazdász erre csak legyint, és azt mondja, hogy azért tartjuk a kormányt, hogy az rendet tartson. Magyarán oldja meg, ahogy akarja, de úgy, hogy közben a gazdasági racionalitást előtérbe helyezi. Mivel fájó módon megkaptam a bogár lászlói minősítést, ezért hadd szúrjak vissza azzal, hogy a fentebb vázolt attitűdöt hívják politikai hedonizmusnak.

Kedves Lánczi Tamás!

1. Magyarországot valóban nem üldözi az IMF azért, hogy hitelt adhasson. Nekünk van rá égető szükségünk. Két okból: egyrészt azért, amit fenn leírtam, a 8,5-9%-os, túl magas piaci kamatszint miatt, ami az adósság kamatterheinek jelentős emelkedését eredményezi pár éves távon.

De ennél sokkal akutabb problémát jelent, hogy jelenleg csak a forintpiacon tud kötvényt kibocsátani a kormány, miközben jelentős összegű – 4,8 milliárd eurónyi devizaadósságunk jár le 2012-ben és hozzávetőlegesen ugyanennyi 2013-ban. Ezt pedig – szemben a 2011. évvel - nagyon nagy valószínűséggel nem tudja a piacról megújítani a magyar állam. A forintpiacnak ez az összeg túl nagy, a devizapiac pedig a rendkívül kedvezőtlen külső környezet és a hazai gazdaságpolitikai hitelesség megrendülése (bóvli kategória) miatt zárva van előttünk, szemben a tavalyi évvel. 2011-ben volt egy jó külső környezet és egy ortodox, kiadáscsökkentésen alapuló, a strukturális kihívásokra választ adó Széll Kálmán tervünk. 2012-re egy erősödő európai adósságválság és a végtörlesztés jutott, valamint a jegybanktörvény és tranzakciós adóval kapcsolatos pletykák. Amíg tavaly a kormány meggyőzte a befektetőket arról, hogy olyan gazdaságpolitikát folytat, ami alapján vissza tudja majd fizetni az adósságot, addig mára ez a hit erősen megingott.

2. A probléma pont abból fakad, hogy miközben a megállapodásra égetően szükség van, és minden egyes hónap havi 10 milliárd forinttal rontja az előttünk álló évek kamatkiadásait, a magas felárakon keresztül pedig fékezi a gazdaságot a kívülálló részére úgy tűnik, a kormány nem hajlandó engedni lényegében szimbolikus kérdésekben. Én nem tudom, hogy mik lennének a feltételei a hitelnek, legfeljebb sejtéseim vannak. De a következőek nehezen vitathatóak:
a. az NGM 2011. november 17-én közzétette, hogy tárgyalásokat kezdene az EU@IMF párossal.
b. Magyarország az EU tagja. Ebből kifolyólag a jelenlegi eljárási rend szerint csak az EU bevonásával részesülhet úgynevezett IMF balance of payment segítségben. Ezért először az EU-val kell megegyeznünk.
c. Az EU 2011. november végén (talán 22-én) közölte, hogy milyen feltételekkel kezdődhetnek meg a tárgyalások. Ezen feltételek a következők voltak: a jegybanktörvény elfogadásának és a stabilitási törvény elfogadásának elhalasztása addig, amíg be nem bizonyosodik az, hogy ezen törvények nem ütköznek az Uniós jogba. A halasztásra nem került sor, a magyar fél annak ellenére elfogadta azon törvényeket, hogy az ütközés elég egyértelmű volt.
d. A lista ennek megfelelően a vitatott pontok megváltoztatására változott, és azóta tovább bővült, de az igazán kritikus pont a jegybanktörvény. A Bizottság és EKB világossá tette, hogy melyek a problémás pontok a jegybanktörvényt illetően. Ezen pontok közül a kormány a kötelezettségszegési eljárásban szereplő legfontosabbat, a fizetés kérdését változatlanul hagyva adta be a módosító javaslatot. Szintén nem került változásra az Tanács hatáskörének bővítésével és az új alelnök és tanácstag kinevezésében – amelyeknek az új jegybankelnök jövő évi kinevezését megelőzően történő megvalósulását aggályosnak tartják a külföldi partnerek.

Kívülről tehát erősen úgy tűnik, hogy a magyar kormány még azokat az előfeltételeket sem teljesítette, amelyeket egyértelműen megismerhetett már korábban. Így a tárgyaló partnerek könnyen kommunikálhatják azt a piac felé, hogy a jelenlegi helyzetben nem sok értelme van továbblépni a további feltételek ismertetése felé.

Végül: miért ad az IMF olcsóbban hitelt, mint a piac?

Egyrészt azért, mert a magas kamatok adósságcsapdához vezetnének, ezt pedig nyilván el akarja kerülni az IMF is. Másrészt pedig azért, mert a piaci szereplők jelentős kockázatot vállalnak a hitelezéssel, hiszen nincsen közvetlen ráhatásuk a gazdaságpolitikára, amiért felárakat kérnek. Az IMF viszont az olcsóbb, de cserébe a biztos forrásért beleszólást kér.

Ez pedig általában jogos, hiszen a legtöbb ország azért szorul külső segítségre, mert elhibázott volt a gazdaságpolitika, így szükség van korrepetálásra. Talán nem véletlen, hogy Svájc még eddig nem szorult IMF segítségre. Ahol pedig nagy a baj, ott csak rossz és rosszabb lehetőség kínálkoznak: vagy az IMF, ami átmeneti pénzügyi segítséget ad, a piacinál alacsonyabb kamaton – viszont diktálja is a feltételeket. Vagy jön egy államcsőd, esetleg árfolyam és bankválság. Az IMF segítségnek valóban van ára, de elsősorban nem pénzben kifejezett ára, hanem politikai. Ugyanis az IMF kontrollja azt jelenti, hogy a rövidtávon népszerűtlen intézkedéseket végre kell hajtani és azért vállalni kell a politikai felelősséget. De ez az ár lényegesen kisebb, mintha bekövetkezne a segítség nélküli forgatókönyv.

Mekkora is a politikai ára az egyes forgatókönyveknek? Nyilván mindegyiknek jelentős, mert egy olyan országban, amit sok-sok éven keresztül rosszul irányítottak, minden korrekciós lépés fájdalmas. De a jelenlegi kormány 2011-ről 2012-re végrehajtott egy, a GDP 5,5%-át meghaladó kiigazítást. Ehhez képest most 1,5%-ról beszélünk. Nem kevés, de nem is sok. Ha viszont elmaradna, és a megállapodásra sem kerülne sor, na a történelmi tapasztalatok alapján a szélsőségesek malmára az hajtaná igazán a vizet.

Kicsit sarkítom az előbbi véleményt két állítással:

1. az IMF nem kér tőlünk restriktívebb politikát, mint amit a kormány önszántából felvállalt 2011 tavaszán - akkor épp az IMF-től formálisan is teljesen függetlenül. A kormány mondja, hogy adósságcsökkentést akar mindenáron (helyesen, megjegyzem), úgyhogy teljesen fals az a nézet, hogy a kormány a nép megnyomorítása ellen küzd, amikor a nemzetközi szervezetekkel hadakozik. Ez mondjuk a költségvetési lazítás időszakából teoretikusan igaz lehetett volna (pl. ilyen szemüvegen keresztül nézve érdekes a tény, hogy 2010 végén miért nem kellett az IMF...), de mára ez teljes félreértés.

2. Ahogy az előttem szóló említette: a szélsőségek igazi megerősödését egy bankcsőddel és árfolyamválsággal feltupírozott államcsőd hozná csak el igazán. Vagyis innen nézve az IMF pont a szélsőségek megerősödése ellen hatna. Mindez persze csak akkor látható, ha megértjük, hogy az IMF nélkül óriási a csőd kockázata. De ezt megértve már szimpla önfelmentésként hangzik a kormány részéről, amikor ebben a történetben a szélsőségek elleni önfeláldozó küzdelemre célozgat.

És még csak annyit: igen, lehetne most úgy is, hogy a szélsőségek elleni küzdelemben jobban állunk. De hogy nem így van, azért bizony a kormány csak saját magát okolhatja.