Véleményvezér

Az európai elit tisztában van Európa pozícióvesztésével Ázsiához képest, és azzal vigasztalja magát, hogy a jogállamiság és a szólásszabadság akkor is emberibb társadalmat hoz itt létre: azaz nagyon érzékeny ezekre a témákra. (Fotó: Heti Válasz)

Hétvégi rovatunkban a hét általunk legérdekesebbnek, legtanulságosabbnak, legprovokatívabbnak talált hozzászólása után kérjük meg annak szerzőjét, hogy fejtse ki bővebben állításait. Rendhagyó módon most egy múlt heti hozzászólás kapcsán tettük fel kérdéseinket, mégpedig Varró László közgazdásznak, aki Orbán érzi a veszélyt, de nem érti az okát c. írásunkhoz szólt hozzá:

Varró László: Persze hogy van magyarázata annak, hogy Brüsszel velünk kekeckedik, és nem a spanyolokkal, még hozzá kettő is: koki és saller. Én egy csepeli lakótelepen nőttem fel, ahol hamar megtanulta az ember, hogy ha valaki kokikat és sallereket osztogat, és nem hogy erős barátai nincsenek, de az igazán kemény srácoknak még az anyját is szidja, akkor előbb-utóbb elkapják a trafóház sarkánál és agyba-főbe verik. Pontosan ez történik most Magyarországgal. Egy rendes hard power nagyhatalom most repülőgép-anyahajókat vezényelne a Fertő-tóra és bombázná a felcsúti fociakadémiát, ilyen hard power képessége az Európai Úniónak nincs, az egyetlen eszköz, ami rendelkezésre áll, az a túlzott deficit eljárással kapcsolatos jogi kötözködés, és mivel akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek néz, ezt az eszközt használják. Számomra egyedül az meglepő, hogy az a magyar jobboldal, amelyik kifejezetten büszke arra, hogy hideg fejűen, illúzióktól mentesen látja az EU-ban folyó hatalmi politikát, most meg van lepődve azon, hogy miután minden létező szereplőt felbőszitett, most ezt kapja. Felbőszítésben pedig világrekorderek voltunk. Például a német zöld párt és az RWE (Európa legnagyobb CO2 kibocsátója) otthon Németországban meglehetősen ellenséges viszonyban vannak. Az, hogy a magyar kormánynak sikerült mindkettőt egyszerre magára haragitania, vagy a Financial Timesben a magyar gazdaságpolitikát elitélő irás alatt van közvetlenül a francia szocialisták cikizése, akik viszont szintén lesújtó véleménnyel vannak Magyarországról, nos, ez nem mindennapi teljesítmény. Az isten szerelmére, még a kurucok is próbáltak koalíciókat építeni és szövetségeseket keresni, Rákóczi mind XIV. Lajossal, mind Nagy Péter cárral tárgyalt! Még a kuruckodásnak sem kellene az elszigetelődést mint külpolitikai stratégiát jelentenie.

Véleményvezér: A kommentedben azt mondod, hogy magunknak kerestük a bajt. Nem gondolod, hogy ennek egy része váratlanul jött? Például, hogy most olyasmiért is büntetik az Orbán-kormányt, amit Gyurcsánynak gond nélkül engedtek?

VL: Természetesen igaz, hogy a Gyurcsány-kormánnyal szemben sokkal elnézőbbek voltak költségvetési ügyekben. Ez azonban nem pártszimpátiának köszönhető, hanem a kor szellemének. Az évtized közepe a Great Moderation volt, az az időszak, amikor nem egyszerűen kedvezőek voltak a pénzügyi viszonyok, hanem az általános vélemény szerint a strukturális változások tartósan kedvező viszonyokat hoztak (ezzel kapcsolatban ajánlom mindenkinek Kenneth Rogoff: This Time Is Different cimű könyvét, a kedvező strukturális változásba vetett hit a nem fenntartható buborék legbiztosabb jele). A Great Moderation szellemisége szerint a fizetési mérleg pozíció nem számít, és még a költségvetési pozícióval sem kell komolyabban foglalkozni, hiszen a pénzügyi piacok hatékonyak és megfelelően árazzák a koltsegvetesi költségvetési fenntarthatóságot. Erre a hitre ma nagyjából úgy tekintenek, mint arra az egyébként intelligens és jó szandekú emberek által vallott véleményre, hogy miért is kellene háborút kockáztatni Münchenben, ha Hitlerrel normálisan is is ki lehet egyezni. Tapasztalataim szerint mindennapos beszédtéma nyugat-európai értelmiségiek körében, hogy mekkora történelmi hiba volt a görögök trükközését elnézni, de talán még nem késő ennek egyszer és mindenkorra véget vetni. Időnként jön egy olyan történelmi esemény, ami gyökeresen megváltoztatja a döntéshozó elit attitűdjét. Egy, a harmincas években szalonképes megjegyzéssel ma ki lehet iratkozni a kultúremberek köréből. Ilyenkor teljesen felesleges arra hivatkozni, hogy bezzeg korábban mi volt, a professzionális külpolitikai helyzetértékeléshez hozzátartozik az ilyen attitűd fordulatok felismerése.

Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy az államadósság fenntarthatósága tekintetében egyáltalán nem egyértelmű, hogy kedvező változások történtek. A kritikus egyenlet (bocsánat, de a pénzügy szimplán alkalmazott matematika, ott nem lehet nem szeretni a számokat) a költségvetés elsődleges egyenlege mínusz az államadósság/GDP ráta megszorozva a reálkamat és a GDP-növekedés különbségével. Kétségtelen, hogy a jelenlegi kormány nagyon kemény lépésekre hajlandó az elsődleges egyenleg tartása érdekében, és ez kedvező. Az is igaz, hogy a nyugdíjpénztári vagyon államosítása az explicit államadósságot csökkentette. Azonban a bizalomromboló unortodox lépésektől nem függetlenül a kockázati prémium emelkedett és a gazdaság növekedési potenciálja romlott. A fülkeforradalom kitörésekor Magyarországnak és Romániának azonos országkockázati prémiuma volt. Amennyivel Romániához képest romlott a kockázati megítélésünk, az egymagában többet rontott az államadósság fenntarthatóságán, mint amennyit a nyugdíjpénztári vagyon segített. 

VV: Úgy tűnik, a kormány egyre inkább azt hangsúlyozza, hogy igazából az érdeksérelmet szenvedett külföldi cégek ármánya miatt piszkál minket az EU. Szerinted is elsősorban erről van szó, vagy inkább a brüsszeli bürokráciával és az európai politikai elittel kerültünk szembe?

VL: Az OMV-MOL küzdelemben látható volt, hogy az osztrák külszolgálat professzionalizmusa mekkora versenyelőnyt jelent az OMV-nek, a magyar gazdaságdiplomácia rendkívül gyenge, nem nyújt megfelelő támogatást a magyar vállalatoknak. Ez a tőkeexport területén komoly tradíciókkal rendelkező országokban egyáltalán nem így van, egy német, francia vagy amerikai nagykövet számára magától értetődő alapfeladat hazája nagyvállalatainak érdekképviselete. Naiv ábrándozás volt azt gondolni, hogy a magyar kormány frontot nyithat Európa legnagyobb befektetőivel szemben, és ennek nem lesznek következményei. A reputációs probléma azonban túlmegy ezen a szinten.

A különadókkal és hasonlókkal sújtott cégek (bankok, áramszolgáltatók) egyáltalán nem népszerűek a nyugat-európai véleményformálók körében és jó néhány ottani kormány is keményen megütötte őket. Személyes tapasztalatomban nem emlékszem olyan beszélgetésre, amelyben ez merült volna fel Magyarországgal szembeni kritikaként, a médiatörvény vagy az igazságszolgáltatás függetlensége viszont igen. Az európai elit nyomasztóan tisztában van Európa pozícióvesztésével Ázsiához képest, és azzal vigasztalja magát, hogy a jogállamiság és a szólásszabadság akkor is emberibb társadalmat hoz itt létre, azaz nagyon érzékeny ezekre a témákra. A külső partnerországok egészen más kategória, ha nem lennénk EU-tagok és nekünk is olyan geopolitikai súlyunk vagy annyi olajunk lenne, nekünk is többet elnéznének. A felszínes percepció ebből a szempontból sokkal rosszabb, mint a valóság, a partnereimnek nem győzöm magyarázni, hogy a Jobbik kevésbé népszerű, mint a Front National Franciaországban, hogy Magyarországon a kormányt különféle hangnemben szidalmazó médiatermékek széles skálája virágzik, és hogy 2014 a szavazófülkékben fog eldőlni, alapvetően azon, hogy fel fog-e állni olyan ellenzéki alternatíva, amelyről minimális szinten elhihető, hogy képes egy modern ipari államot irányítani.

VV: Mit gondolsz, van még innen visszaút? Visszaszerezheti ez a kormány az eljátszott hitelét az európai döntéshozók körében?

VL: Természetesen ki lehet jönni ebből a reputációs gödörből, mégpedig nagyon egyszerűen, semmit nem kell csinálni – ami lényegesen jobb, mint az elmúlt két év átlagos teljesítménye a kormányzati kommunikációban. Nem Magyarország a nagy sztori, a benyomások alapvetően felszínesek. Éppen elég probléma van az eurózóna perifériájával, mindenki annak örül, ha egy országban rendben mennek a dolgok. Lengyelország ma sokkal kevesebbet szerepel a hírekben, mint a Kaczynski-ikrek alatt, de egyben nagyon pozitív megítélésű európai mintaországnak számít. Erre lenne nálunk is szükség, semmi különlegesség, csak kiszámítható, hiteles gazdaságpolitika és jogalkotás, meg kevesebb kuruckodás a partnereink felé. El kellene végre tenni a szép selyem lódingot, a dali pár pisztolyt meg a csontos karabélyt, a labancoknak ugyanis tüzérségük és dragonyosaik is vannak.

A legutóbbi különvélemények a Véleményvezéren:
Martin József Péter: Az EU-nak nincs alternatívája
Vári György: Kijár Áder Jánosnak, hogy kapjon egy esélyt
Baksa Roland: A telefonadónál inkább a felkészületlenség dominálhat
Madár István: A gazdaságpolitikában nemigen van jelen a tudatosság elve
Szalai Ákos: A plágiumügy főszereplője nem Schmitt
Lánczi Tamás: Az LMP az SZDSZ bunkósbotját suhogtatja

Ha tetszett, kövesd a Véleményvezért a Facebookon is!

Írásainkat Facebook-csoportunkban lehet kommentelni.
A blogon meghívott hozzászólóink kommentjei jelennek meg.